Mándy Stefánia: Csitt meg a bátyja

Jöjjön Mándy Stefánia: Csitt meg a bátyja verse.

Színes világ ez, csupa fény,
s csak ketten lakjuk: Csitt meg én.
Nappal hej, vígan élünk,
esténként meg párnát cserélünk
s reggel kirázzuk sorra mind
kis könnyű pilleálmaink.

(Csillaggal csillagot gyújt a gyerek,
szárnyas víg dalnak szárnyas dal a párja
sír Csitt, hogy hosszú útra kelek.)

Szemében kis kék lángok égnek,
göndör haján rőt szikrafények.
Kis gombolyag, nevet, kacag,
és elbújunk a víz alatt
s felbukkanunk a víz színén –
így élünk ketten: Csitt meg én.

(Lásd kicsi Csitt, hát ez is eljő,
nincs mit tenni – az ember felnő.
Beáll a nagy fiúk sorába,
s elbotorkál az iskolába.)

Csitt áll a sarkon, integet:
“Gyere vissza!” – “De nem lehet!”
“Szedünk kagylót, gyöngyöt, csigát…
Hagyd azt a csúnya iskolát.
Átúszunk a Kígyó szigetre!”
“Jó lenne, Csitt, haj, ha lehetne!”
(Csitt áll a sarkon, most is látom,
álmélkodik a nagy diákon,
hogy tudta cserbe hagyni őt
s a szép, a boldog nyáridőt?”

Ülök, ülök az iskolában,
Az Á meg Bé fura honában,
árgus szemek bús foglya lettem,
kisüt-e még a nap felettem?
Szegény kis Csitt most mit csinál?
Ki lett a Tengersünkirály?

(Tegnap az ablakban leste,
mikor jön végre el az este:
a kiflihold ahogy kigyulladt
berikkantott – már ne tanuljak!)

De egyszer mégis vége lett.
A csengő csengőn csengetett.
Csiling, csiling, futás haza!
Nem is rossz ez az iskola.
Mindennap új dal, új mese –
nem maradsz ám kicsi te se!

(Ismerem jól az utat, lám,
gyere hát ide, megmutatnám:
amerre a játékok útja,
arra van az okosság kútja.)

S Csitt áll a sarkon, integet,
és meglapul a fal megett.
“Majd este újra felvidítlak,
a Kis kecére megtanítlak!”
Csitt már nem sír. Így van ez köztünk,
mert mindig mindent megfeleztünk.

(Azóta hóba és homokba,
betűt írunk csillagokra,
számot írunk fellegekre,
nótát fújunk a kék egekbe –
s mire a fecskék messze szállnak,
már Csitt is felcsap kisdiáknak!)

The post Mándy Stefánia: Csitt meg a bátyja appeared first on Meglepetesvers.hu.