– Ebből filmet kellene csinálnotok.
– Jó, de hogyan kezdjünk hozzá?
– Írnotok kellene egy forgatókönyvet.
– Azt hogy kell?
A fenti párbeszéd a hollywoodi rendező, John Landis (Blues Brothers, Egy amerikai farkasember Londonban) és a ZAZ-trió, vagyis Jerry Zucker, Jim Abrahams és David Zucker között hangzott el Los Angelesben, valamikor a hetvenes évtized első felében. A fiatal rendező megnézte az akkoriban épp nagyon menő színházi társulat, a Kentucky Fried Theater előadását Los Angelesben, és úgy érezte, ezzel a három sráccal szeretne dolgozni.
David Zucker, Jim Abrahams és Jerry Zucker a Kentucky Fried Theatre-ben (Fotó: American Broadcasting Companies via Getty Images)
A darab nagyrészt improvizációs komédián és filmek parodizálásán alapult, a közönség minden este dőlt a röhögéstől, és Hollywood elkezdett felfigyelni rájuk. A filmkészítés ötlete ugyan tetszett a triónak, de tényleg fogalmuk sem volt, hogyan fogjanak hozzá.
Három wisconsini fiatalemberről beszélünk, akik gyerekkori barátokként egy könyvesbolt mögötti színházban hozták létre az őrült komédiákkal foglalkozó színházi társulatukat, amit aztán a siker hatására Los Angelesbe költöztettek. Gőzük sem volt még arról, mi fán terem a filmkészítés.
Egy wisconsini könyvesbolt hátuljából Hollywoodba
Amikor a három fiatalember odahaza bejelentette, hogy szerencsét próbálnak Hollywoodban, ugyan mindenki sok szerencsét kívánt nekik, titkon mégis azt gondolták, hogy fél-egy éven belül hazakullognak, és keresnek maguknak valamilyen civil foglalkozást.
Nem volt B-tervünk, mindent egy lapra tettünk fel
– mondta erről Jim Abrahams. John Landis biztatására végül belekezdtek a forgatókönyv megírásába. A hazánkban kevésbé ismert Kentucky Fried Movie végül 1977-ben készült el az olcsó B-filmek, például a kungfu-mozik paródiájaként.
Jim Abrahams a Nagy durranás forgatásán (Fotó: Mary Evans/AF Archive/20th Century Fox)
Bár ezt még nem ők rendezték, a készítése során magukra szedtek annyit a filmkészítésről, hogy a következő filmet már mindenképp ők akarták rendezni is. És a tervük mellett azután is kitartottak, hogy a tudomásukra hozták: mivel zöldfülűnek számítanak a szakmában, sokkal-sokkal nehezebb lesz eladni a forgatókönyvüket.
A második nagyjátékfilmjük a korszakban nagyon népszerű repülős katasztrófafilmek paródiájának készült. Az Utolsó óra című 1957-es filmen alapuló forgatókönyvükben annyira hittek, hogy rengeteg másolatot készítettek belőle, és tényleg mindenhová elküldték Hollywoodban. Mindenki olvasta, aki számított, sőt az is, aki nem.
Egészen meglepő helyekről kaptunk visszajelzéseket. Volt, aki megdicsérte, majd hozzátette, hogy egy busz hátsó ülésén talált rá
– mesélték erről.
Végül a Paramount stúdió látott benne potenciált, és mivel a terv nem igényelt magas költségvetést, zöld utat adtak a triónak.
Airplane: Az áttörés
A munkamódszerük a legenda szerint egészen egyszerű volt. Reggelente leültek egy csomó kávé társaságában, majd együtt nézték az Utolsó óra jeleneteit, és sorra dobták be az ötleteiket, hogy „milyen vicces lenne, ha itt ehelyett inkább az történne, hogy…”
Akkor még nem fogták fel, de évekkel később rájöttek, milyen óriási segítségükre volt, hogy a filmjüket egy másik filmre építhették. Bár az Airplane-re elsősorban az agyament poénok miatt emlékezünk, miközben nézzük, mégis drukkolunk azért, hogy a bajba került repülőgép (a romlott hal volt a ludas) rendben leszálljon, a főhős legyőzze a gondolatait uraló poszttraumás stresszt, és a fiú és lány egymásra találjon egy nagy happy endben. És ez akkor is így van, ha közben raklapnyi abszurd vicc veszi körül őket.
Évekkel később, a Top Secret! készítése idején tanultuk meg a leckét. Abban a filmben voltak a legjobb poénjaink, de nem volt melléjük igazi történetünk, hiányzott a karakterfejlődés. Megtanultuk, hogy a viccek is jobban működnek akkor, ha van egy stabil alap, amire építhetjük őket
– emlékezett vissza Abrahams, amikor – az amúgy zseniális – Top Secret! bukásának okairól kérdezték.
Julie Hagerty, Lorna Patterson, Robert Hays és Leslie Nielsen az Airplane-ben (Fotó: Profimedia)
Az Airplane egyik legradikálisabb húzása az volt, hogy bár vegytiszta komédiáról van szó, egyetlen vígjátékban járatos színészt sem szerződtettek hozzá. Lloyd Bridges, Peter Graves, Robert Hays, Julie Hagerty és Leslie Nielsen is a drámák világából érkezett, és ahogy a stúdió, eleinte ők sem értették, mit akar tőlük pontosan a trió. A Mission: Impossible-sorozat sztárja, Graves annyira nem, hogy az első reakciója a forgatókönyvre az volt, hogy egy nagy rakás sz*rnak nevezte azt, és behajította a kukába. Csak az alkotókkal való hosszas beszélgetés tudta meggyőzni az ellenkezőjéről.
Azt mondtuk a színészeknek, hogy nem kell viccesnek lenniük, egyszerűen csak támaszkodjanak a szövegeikre
– mesélték a módszerük lényegéről.
A stúdiónál is volt némi aggodalom, de ez csak az első nap felvételének ellenőrzéséig tartott. A legenda szerint ekkor vették fel Leslie Nielsen elhíresült „Don’t call me Shirley” sorait, és a jelenetet látva mindenki rájött: itt pont az a humor forrása, hogy a színészek a létező legkomolyabban adják elő a legnagyobb sületlenségeket is.
A Paramountnál ezek után híre ment, milyen szuper film készül, és a napi felvételek ellenőrzésekor olyanok is besurrantak a moziterembe, akiknek semmi keresnivalójuk nem lett volna ott: egyszerűen mindenki látni akarta a szupervicces jeleneteket.
A módszert a filmkészítés más aspektusaiban is alkalmazták. A zenehasználatuk mindvégig drámai, nem hallunk könnyed, játékos komédia-aláfestést és a képi világuk is a parodizált műfajokhoz igazodik.
Útkeresés
Az Airplane óriási siker lett, adta volna magát, hogy ők készíthessék a folytatást is, de a ZAZ-tagokat ez nem motiválta eléggé:
Nem akartunk ellőni még 500 poént a repülésről
A második rész ettől függetlenül elkészült, és sikert aratott, ők azonban más utakat kerestek. És itt jött a bökkenő: fogalmuk sem volt, mihez akarnak kezdeni. Utólag már maguk is belátják, hogy kreatív válságba kerültek. Rosszabbnál rosszabb ötletekkel bombázták a Paramount stúdiót, akik sokszor azt hitték róluk, csak viccelnek.
Lloyd Bridges és Jim Abrahams a Nagy durranás forgatásán, 1991-ben (Fotó: Profimedia)
A rendőrös akció-krimi paródia ötletük rángatta ki őket a válságból, csakhogy volt egy problémájuk: nem tudtak kitalálni jó sztorit hozzá. Mentőövként az ötletből végül a Paramount javaslatára nem mozifilm, hanem tévésorozat született: a Leslie Nielsen főszereplésével készült Nagyon különleges ügyosztály (Police Squad) végül az ABC csatornán mutatkozhatott be.
Összesen hat epizód készült, négy rész után elkaszálták, ami elég érzékenyen érintette a ZAZ-triót. A nagy szerencséjük az volt, hogy a Paramountnál továbbra is hittek bennük. A Top Secretre úgy is igent mondtak, hogy ezúttal nem egy konkrét műfajt parodizáltak: a film egyszerre volt paródiája a II. világháborús kémfilmeknek és Elvis Presley zenés mozijainak.
Annyira furcsa hibrid volt, hogy nehezen tudták reklámozni is, és bár ma már komoly kultusza van, akkoriban egyértelmű bukásnak számított.
„Nem én vagyok az első fickó, aki beleszeretett egy nőbe, akivel egy étteremben találkozott, akiről aztán kiderült, hogy egy elrabolt tudós lánya, csakhogy elveszítse őt a gyerekkori szerelme miatt, akit utoljára egy lakatlan szigeten látott, és aki tizenöt évvel később a francia ellenállás vezetője lett”
– Val Kilmer, Top Secret!
A kudarcélmények a trió közti szoros kapcsolatokat is próbára tették. Egyre inkább elkezdtek saját, önálló filmterveken gondolkodni, és bár a Nagyon különleges ügyosztályból később készült moziváltozat, a Csupasz pisztoly fergeteges első részét még együtt hozták tető alá, Jim Abrahams abban már csak íróként vett részt, a két folytatásban pedig még úgy se.
Nagy durranás (Fotó: Photo12.com – Collection Cinema / Photo12 via AFP)
Külön utakon
Bár a nem túl jól sikerült, és egészen más utakon járó Borzalmas embereket még együtt hozták tető alá, később már egyenként próbálkoztak. Az önállóság felé vezető úton Jerry Zucker aratta a legnagyobb sikert a Ghost rendezőjeként, Jim Abrahams pedig A nagy üzlet és a Siker teszi az embert című filmjei rossz fogadtatása után visszatért a paródiafilmek műfajához, de ekkor már a két Zucker nélkül.
A Nagy durranás két részével a nyolcvanas évek olyan háborús patrióta akciófilmjeit gúnyolta ki, mint a Top Gun és a Rambo, és megmutatta Charlie Sheen komikus oldalát, amire aztán a színész a karrierjét (Két pasi meg egy kicsi) építette.
A gengszterfilmek paródiájának szánt Maffia! fogadtatása már nem volt túl fényes, és bár Abrahams a Horrorra akadva 4 forgatókönyvírójaként egyszer még visszatért a filmparódiák világába, a karrierje nagyvilág által is látható részének vége szakadt.
Ez részben a súlyos betegségének iköszönhető.
Abrahams ugyan 80 évet élt, de az utolsó húsz évére rányomta a bélyegét a leukémiával való folytonos küzdelme, amiből ugyan a sors olykor engedélyezett neki hosszabb-rövidebb szüneteket, de a betegsége mindig visszatért.
De Abrahamset nemcsak a saját betegsége foglalkoztatta. A fia, Charlie súlyos epilepsziás rohamokkal küzdött, és emiatt hozta létre a feleségével a Help Cure Pediatric Epilepsy alapítványt. Részben az ebbéli tapasztalatai ihlették az 1997-es tévéfilmjét, a Meryl Streep főszereplésével készült Sohasem ártokot is.
Jerry Zucker, Jim Abrahams és David Zucker, 2009-ben (Fotó: Stephane Cardinale/Corbis via Getty Images)
A hagyaték
Jim Abrahams jókedve az élete végéig megmaradt, ahogy a barátsága is a Zucker-fivérekkel. Együtt írtak könyvet az Airplane születéséről, az utóbbi években több interjút is adtak egymás társaságában, melyekben a legendás filmjeik elkészültéről sztoriztak jókedvűen. Állításuk szerint a sikerben mindig is bíztak, de arról álmodni sem mertek, hogy a filmjeikről egy fél emberöltőnyi idő után is beszélni fognak még.
Ha akkoriban azt mondtad volna nekünk, hogy ennyire népszerű marad, nem hiszem, hogy elhittük volna. Szerintem még csak nem is gondoltunk erre. Csak arra fókuszáltunk, hogy »Hű, csináltunk egy filmet!«. Szerintünk vicces volt, de hogy ilyen sokáig kitart? Erre nem lehet számítani. Pár hónappal ezelőtt egy bulin voltam valahol, és odajött hozzám egy 8-10 év körüli fiú, és azt mondta: »Ó, nagyon tetszett az Airplane! Szerintem nagyon vicces volt!« Megkérdeztem tőle: »És hogyan jutott eszedbe megnézni?« Azt felelte: »Hát, a nagyapám rávett.« Ha 1980-ban azt mondták volna nekünk, hogy az akkori közönség unokái fogják életben tartani a filmet, nagyon megható lett volna. De erre sosem számítottunk. És szerintem mindannyiunk életének egyik legnagyobb öröme, hogy a film még ma is népszerű
– nyilatkozta Abrahams még 2015-ben.
A filmjeiknek számos titka van, de az egyik mindenképpen az, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – távol tartják magukat a világ aktuális történéseitől, így nem csak ahhoz a korhoz szólnak, amiben készültek.
Van rá némi esély, hogy az Airplane, a Csupasz pisztoly vagy a Top Secret! még évtizedek múlva is vicces maradjon, mindenesetre mutatkoznak intő jelek. Nemrég az X-en egy édesapa kétségbeesett posztja ment nagyot, amiben arról írt, hogy megnézte a kamaszfiával az Airplane-t, és a fia nem találta igazán viccesnek.
Márpedig, ha eljutunk oda, hogy az Airplane többé nem lesz vicces film, akkor lesz igazán nagy bajban az emberiség.
Nyugodj békében, Jim Abrahams! Köszönettel: a rekeszizmaink.
BÓNUSZ
Búcsúzóul pedig itt van a Nagy durranás folytatásának HBO-ra szánt, szenzációs werkfilmje.
A tökéletes bizonyíték arra, hogy Jim Abrahams még ezt is el tudta hülyéskedni.
The post Meghalt egy ember, nélküle a humor sem ugyanolyan többé: Jim Abrahams emlékére first appeared on nlc.
English (US)