kapzsin gyűjt lelkeket, teste rideg,
sóváran jön mindig újabb áldozat,
de magányos szíve nem kell senkinek.
Egyedül bolyong éjt nappallá téve,
libabőr somolyog végtelen kezein,
keseredettségben maga elé réved,
szürkehályog pihen a szemein.
Senkije nincs, nem is volt tán soha,
felemészti társtalan élete,
magán kacag folyton az ostoba,
de hamar elszáll boldogságérzete.
Hát megunja a lomha évődését,
magából egy tépett alakot alkot,
elfuvolázza neki csendes zenéjét,
kaszájából készít neki karmot.
Savanyú citrom az alak mosolya,
bizonytalan jelenik meg áttetsző képe,
a halál kárhozatát cipeli rokona,
s útnak erednek kéz a kézbe.
Csak egy kelletlen rozsda a vasnak
a fekete szemű szomorú halál,
de barátra lelt, ki mellette ballag,
és örök társa lett a didergő magány.
English (US)