Gyorsan siklik az égen.
Sötét fodrai alakzatokat közvetít a messzeségben.
Elmerengve nézem,
Mit is lát éppen a szemem.
Hol embert, hol állatot,
Csoda figurák jelennek meg fent az égen.
Közelebb érve eltűnnek a semmiben,
Mint morajló, végtelen tenger,
Haragos sötét, oly zord vihar,
Villámokat ereszt a földre.
Nyomában, mint könnycseppek, hullnak alá
Földet áztató esőcseppek.
Mennydörgés, égzengés hangja erősödik,
Igen, itt a vihar most kezdődik.
Szél hajtja, tekeri a fák lombjait,
Sivít, tombol az égiháború.
Faleveleket repít szerteszét,
Villámokat szór haragjában.
Így dühöng akár órákon keresztül,
Míg kedvét leli, s úgy akarja,
Tetők alá kap, jól megmozgatja,
Fákat tövestől kicsavarja.
Haragja alábbhagy, csendesedni látszik,
Sötétsége világos színné válik.
Megtépázott tájak felett próbálkozik a nap,
Meleg fénysugaraival issza fel az eső nyomait.
Kellemes, párás, üde levegő váltja
A vihar előtti nyomasztó, félelmetes eget.
De az égi áldás keserű nyomait hátrahagyva
A viharnak már nyoma is veszett.
Kiállok az útra, hogy kíváncsiságomat elégítsem,
Felnézek a csodálatos, kék égre.
Ragyog a nap ezernyi fénnyel,
Mosolyog, csatát nyert fent az égben...
English (US)