Véleménynyilvánító szavazás lesz, miniszterelnökünk megkérdezi a véleményünket Ukrajna uniós csatlakozásáról.
Tekintsünk el a ténytől, hogy ilyen műfaj, hogy véleménynyilvánító szavazás, nincs. Véleménye mindenkinek van, de az köztudottan amolyan segglyukszerű dolog. De Orbán Viktort nyilvánvalóan semennyire se érdekli a véleményünk.
Véleménynyilvánító szavazás viszont lesz, a nemzeti konzultációk mintájára, ezt elég határozottan a tudtunkra adta a miniszterelnök. Egész pontosan úgy fogalmazva:
„De éppen arra való egy ilyen véleménynyilvánító szavazás, hogy ezeket a kérdéseket mind végigbeszéljük úgy, mint a nemzeti konzultációk idején szoktuk, ezt ugyanúgy érdemes lebonyolítani, gyorsan, hatékonyan, mindenki hadd mondja el a véleményét.”
Történelmi tapasztalataink alapján ez annyit tesz: irányított kérdések mentén kérik ki a véleményünket dolgokról, amikre az égvilágon semmi, de tényleg semmi ráhatásunk nincsen.
Így kérdezte meg a kormány korábban, hogy mit gondolunk
a bevándorlásról és a terrorizmusról (akarja-e Ön, hogy felrobbantsák, vagy köszi, most inkább nem?),
Brüsszel ármánykodásáról (Brüsszel már 2017-ben a rezsicsökkentést támadta, milyen jól sikerült megfékezni!),
a Soros-tervről (ami ugyebár abban a formában, ahogy azt a kormány el akarta velünk hitetni, soha nem is létezett),
a családvédelemről (be is került az Alaptörvénybe, hogy az anya nő, az apa meg férfi, nagy segítség ez a magyar családoknak),
a brüsszeli szankciókról (tele csúsztatásokkal és manipulatív kijelentésekkel, de kit érdekel).
Ez csak néhány példa. A nemzeti konzultációkban az a szép, hogy irgalmatlan mennyiségű közpénzt lehet rájuk elkölteni, tele lehet plakátolni velük az egész országot, minden felületen nyomatni őket, amíg az ember agyveleje kifolyik, a végeredmény pedig így is az lesz, hogy a választókorú lakosság töredéke küldi csak vissza az íveket – jellemzően azok, akik álmukból felkeltve is rajongják a propagandaszólamokat.
Ilyenkor szokott jönni Orbán Viktor, hogy a hátizsákját fél vállra vetve elmenjen Brüsszelbe, és megvívja a magyarok harcát.
Így volt ez a terrorizmusos konzultációval is, fel is idézte szomorkásan a minap, hogy Brüsszel olyasmi miatt büntet minket, amire a magyarok nemet mondtak.
„Miért vagyunk mégis talpon? Mert volt egy népszavazás Magyarországon, ahol az emberek világossá tették, hogy a migrációs politikát folytatni kell, nem jöhetnek be a migránsok. Ha ez nem lett volna mögöttünk, vagy most nem lenne mögöttünk, szerintem a magyar kormány nem tudná se a bíróságon, se utána az európai politikában továbbra is képviselni azt az álláspontot, hogy megvédjük Magyarországot a migránsoktól. Ez csak azért lehetséges, mert blokkszerűen áll mögöttünk, mellettünk az egész magyar közvélemény.”
A blokkszerűen mögöttük álló egész magyar közvélemény a 2015-ben 8 millió kiküldött konzultációs kérdőívből 1 millió visszaküldöttet jelentett. De lássunk egy kérdést is:
„Vannak, akik szerint a Brüsszel által rosszul kezelt bevándorlás összefüggésben van a terrorizmus térnyerésével. Ön egyetért ezekkel a véleményekkel?”
És a válaszok:
Teljesen egyetértek: 61,07%
Inkább egyetértek: 27,79%
Nem értek egyet: 11,14%
Szóval az 1 millió visszaküldőből is kb. 110 ezer akkoriban (még egyszer: manipulatívan feltett kérdésre adható irányított válaszokból kiválasztva), nem értett egyet az állásponttal. Mindegy, azóta is ezzel takarózik a magyar kormány, amikor a gaz brüsszeliták mindenféle büntetéseket vetnek ki ránk. Hát a magyarok akarták, nincs mit tenni.
Nem ragozom tovább, csak azért idéztem fel ezt a kedves régi történetet, mert Orbán Viktor ma azt állítja: szüksége van a véleményünkre ahhoz, hogy aztán Brüsszelben keménykedhessen.
Akarjuk-e, hogy Ukrajna csatlakozzon az Európai Unióhoz.
Egyrészt erre a kérdésre Magyarország külügyminisztere egyszer már adott választ a nevünkben (egy határozott igent 3 évvel ezelőtt) – akkoriban nem nagyon kérdezte senki a véleményünket a témában.
Másrészt miniszterelnökünk a felelősséget ezen a ponton láthatóan nem vinné el egyedül, ekkora szervilizmust már ki kell párnázni. Erre akar minket felhasználni Orbán Viktor. „Felhatalmazást” kér a néptől. Persze nem igazi felhatalmazást, hiszen olyat nem tehet (nemzetközi szerződésről az Alaptörvény értelmében nem tartható népszavazás), így marad ez a látszatmegoldás, amire majd hivatkozhat.
Választásunk azonban nincs. Orbán Viktor kíméletlenül leránt minket is a mocsokba.
„A kérdés egyszerű: igen-nem” – jelentette ki elvágólagosan a miniszterelnök.
De ebben a helyzetben semmi sem ilyen egyszerű. Orbán arra vár választ tőlünk, hogy az eddigi, Oroszország agresszióját nyíltan támogató és Trumphoz dörgölőző politikáját támogatjuk-e. Hogy igent mondunk-e arra, hogy kiírjon bennünket Európa közösségéből, hogy eláruljuk azokat, akik már most is éppcsak eltűrik őt a soraikban (járulékosan tehát minket is), hogy egy megtámadott országtól elvesszük-e a lehetőséget, hogy valamiféle közös védelemben és támogatásban részesüljön.
Sokat tüsténkedett ezért a miniszterelnök maga is, nem meghallgatva a magyarok véleményét. Békemissziója minden álságos és súlytalan túlmozgásával, az orosz agresszor érdekeinek gátlástalan védelmezésével, az Ukrajnát támogató szövetségesek akadályozásával, sőt, legutóbb egyenesen Ukrajna démonizálásával.
Most arra hivatkozik, hogy az ukránok valamikori uniós csatlakozása sokba kerülne nekünk és a többi tagállamnak is – mintha egyébként az egész európai közösségnek nem kerülne amúgy felmérhetetlenül sokba az, hogy Magyarország olyan állapotban van, amilyenben.
De Magyarország miniszterelnöke épp túrafelvágottat játszik a Putyin–Trump-szendvicsben.
Külföldi érdekeket szolgál: a háborús bűnöket elkövető Putyin érdekeit, akinek legyengített, védtelen és elszigetelt Ukrajnára van szüksége, és Donald Trumpét, aki egyszerre tetszeleg békemisszionárius pózban és akar bizniszelni a háborúval. Csakhogy – ha már kormányunk olyan érzékeny a szuverenitásra – ezek a külföldi érdekek Magyarország számára nem ideálisak. Tetszik vagy sem, jelen pillanatban már csak földrajzi adottságainknak köszönhetően is részesei vagyunk Európának, és azon belül az Európai Uniónak. Ehhez képest a magyar miniszterelnök az Amerikai Egyesült Államokat tekinti követendő példának, és Oroszországot védi foggal-körömmel, arra viszont nincs értelmes mondása, hogy mi fog történni a háború után, ha ez a két nagyhatalom osztozkodik a maradékon.
Orbán mindent arra húz fel, hogy sokba fájna nekünk az ukrán uniós csatlakozás. Zsugori kufárként árusítja ki a maradék méltóságunkat, békét hirdetve, de tovább szítva a békétlenséget, igazságtalanságot, embertelenséget.
Igen-nem.
Egyszerű kérdésnek tűnik, de pokoli árat fizetünk mindannyian.
Nincs jó megoldás, mert rákényszerítenek arra, hogy most mi is részt vegyünk a színjátékban. Postázzák a papírt, igen-nem, ennyi a kérdés.
Ha rajzolsz rá egy faszt, és visszaküldöd, növeled a kitöltők számát.
Ha beikszeled a nemet, legalább el lehet mondani, hogy no lám csak, hát nem egységes a nép akarata, de túlnyomó többségben vannak az igenek.
Ha simán kihajítod a kukába, akkor se lesz ez másként: tökmindegy, hogy a nagyjából 8 millió választópolgárból hány küldi vissza, akkor is mi, mindannyian viseljük az árulás bélyegét.
Ezzel fog visszamenni a magyar miniszterelnök uniós kollégáihoz, ránk hivatkozva rakja fel a csizmáját a közös asztalra, minket maga előtt tolva védi egy háborús bűnös érdekeit.
„Nem gatyáznék, tehát igyekszem, amilyen gyorsan csak lehet, ezt tető alá hozni” – mondta a miniszterelnök. Meg azt is: „Tehát szerintem a magyar vélemény éppen jókor jön be ebbe az európai vitába, ahol ki fog derülni, hogy tönkremegyünk, ha azt csináljuk, amit a 26 tagállam egyébként tegnap még helyesnek látott.”
Nahát, nocsak. Tehát a véleményünket csak nemsokára kikérő miniszterelnök már nagyjából borítékolta is, hogy mi lesz ez a vélemény, amit Európa maradék részének is be kell látnia.
Erre persze elmegy egy raklapnyi pénzünk, és a végén még viselhetjük a szégyent is, kollektíven. De legalább Orbán Viktor parádézhat az igazával.
English (US)