Nyílt levél az érettségizők szüleinek: „A kanapén feküdtem magzatpózban az érettségi első napján”

Kedves szülő, akinek most érettségizik a gyereke!

Kivételesen nem egy listát fogsz kapni, hogy mi mindent kell még megtenned az érettségihez és a felvételihez. Van elég feladat már a listán, nem fogom még tetézni a helyzetet. Ez a nyílt levél azért született, hogy elmondjam, minden rendben lesz. Ígérem.

Egy évvel ezelőtt a te helyeden ültem (az igazat megvallva, a kanapén feküdtem magzatpózban az érettségi első napján). A fiam végzős évének utolsó hónapjaiban tele voltam rettegéssel, ami az érettségivel tetőzött. Rettegtem a változástól, rettegtem attól, hogy egyedül marad, rettegtem az ismeretlentől, és őszintén szólva, rettegtem attól, hogy elköltözik és elhagy. Rettegtem az elkerülhetetlentől: a gyermekem felnőtt.

Az összes tennivaló, amit még meg kellett tennem, mielőtt leérettségizik és főiskolára megy, elárasztott. Miért nem csináltam még meg minden feladatot? Eleget tettem a gyerekemért? Elég tapasztalatot gyűjtött? Eleget adtam neki? Túl sokat adtam neki? Lehet valakit túlságosan szeretni? Vajon helikopter szülő voltam és egy olyan fiatalembert neveltem, aki nem tud magáról gondoskodni? Hibát követtem el, hogy alternatív iskolába járattam? Megállja a helyét majd a nagy világban?

Folytathatnám a sort, hogy mi minden miatt aggódtam, de egy a biztos: a fiam végzős évében, majd az albérletbe költözését megelőzően sok éjszakán át bénultan feküdtem az ágyban, sírtam és imádkoztam, hogy túltegyem magam hamar ezen a rettegésen, és ne tegye tönkre az előttünk álló csodálatos pillanatokat. Titokban küzdöttem az érzéseimmel, ha éreztem, hogy jönnek a könnyek, kimentem a szobából, hogy a fiam ne lásson meg.

Forrás: Getty Images

Egy szempillantás alatt elérkezett az a reggel, amikor elutazott a főiskolára. Az én magabiztos gyerekem úgy mozgott, mint egy csiga, a kanapén feküdt a kutyákkal, és egy szót sem szólt. Azonnal felismertem az arckifejezését, mert hónapok óta a tükörben is ezt láttam: a rettegés. Vajon én adtam át ezt neki? Az összes bizonytalanságomat és félelmemet? Megöleltem, és azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz, és hogy tudom, hogy nem lesz semmi baja, és hogy mennünk kell.

Összeszedtem magam, és őszintén imádtam a költözés napján minden pillanatot: találkoztam a fiam szobatársaival és a családjukkal, átvettem a focijegyeit, néztem, ahogy az apja és a mostohaapja együtt szerelik össze a bútorokat… Amikor elsétált, könnyek gyűltek a szememben, de már megértettem, hogy új fejezet kezdődött az életében és a kapcsolatunkban.

Ma este lesz az utolsó vizsgája, és nyárra hazajön. Íme néhány dolog, amit ebben az évben, az érettségi óta tanultam a fiamról és magamról:

A fiam felnőtt ember. Többé már nem hozhatok döntéseket helyette. Sokkal önállóbb, mint ahogy valaha is gondoltam volna, hogy képes lesz rá. Elintézi a saját ügyeit, és nem értékeli, ha a nyakában lihegek a feladatokkal. Kemény dolog elengedni a kontrollt, de a gyereknek meg kell találnia a saját útját, és néha a nehezebb úton kell megtanulnia a leckéket.

A fiammal a kapcsolatunk más lett, erősebb. Máshogy kommunikálok vele. Ahelyett, hogy megkérdezném: „Te (iszol, bulizol, cigizel stb.)?”, inkább azt kérdezem: „Milyen gyakran (iszol, bulizol, cigizel stb.)?”. Ez megváltoztatta a játékszabályokat. Őszintén válaszol, mivel azzal a feltételezéssel megyek bele a beszélgetésbe, hogy már csinálja. Néhány válaszára nem voltam felkészülve, de igyekeztem nem túlreagálni. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, és mélyebben bízik bennem.

Ha egy tanácsom lehet: az élet a mai fiatalok számára már nagyon más, mint nekünk volt ennyi idősen. A más pedig nem egyenlő a rosszal. Fordulj megértéssel és szeretettel az érettségiző, új életbe lépő gyereked felé – bármilyen eredménnyel is végzi el a középiskolát.

Via