Ő volt a világ legbefolyásosabb nője

Egykor a világ legbefolyásosabb nőjeként tartották számon George W. Bush amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját (2001–2005) és külügyminiszterét (2005–2009), Condoleezza Rice-t, akinek elkötelezettsége, határozottsága és keménysége cáfolja a „névben a végzet” hitet. Különleges hangzású keresztnevét ugyanis a „finoman, édesen” olasz zenei utasítás nyomán adta neki az édesanyja, de amikor „Condi” a 2000-es években az amerikai külpolitikát vezényelte, jó pár közel-keleti politikai latornak akadt torkán a baklava.

Az identitáspolitizálást oly nagyra tartó korunkban illik megemlíteni, hogy a külügyminiszteri hivatalt első fekete nőként foglalta el. Az első külügyminiszter asszony a demokrata Madeleine Albright (1997–2001) volt, kinek édesapja, Josef Korbel, Condoleezza Rice mestere volt a Denveri Egyetemen. Egyszer Madeleine Albright meg is kérdezte utódjától:

Condi, hogy lehetsz republikánus, amikor közös az apánk?

Átlépte a határokat

Condoleezza Rice élete határátlépések sorozata: a „Mélydélen” született, az alabamai Birminghamben, innen jutott el a Fehér Házba. Szülei, egy presbiteriánus lelkész és egy zenetanárnő, mindent megtettek, hogy kislányuk kiemelkedjen szülőföldje, „Sweet Home Alabama” faji szegregációtól terhes, fülledt, rasszista környezetéből, ahol élete traumájaként fehér szélsőségesek végeztek egyik iskolatársával egy baptista templom elleni 1963-as bombatámadásban. Szüleinek köszönhetően elitnevelést kapott: megtanították spanyolul, franciául, etikettet is tanult, emellett műkorcsolyázott, balettozott, zongorázott – első fekete gyermekként a helyi zeneiskolában.

Brooks Kraft LLC / Sygma / Getty Images George W. Bush és Condoleezza Rice, az elnök külpolitikai tanácsadója egy washingtoni szállodai szobában beszél.

1967-ben a coloradói Denverbe költöztek, ahol 15 évesen zongoraversenyt nyert, utána a denveri szimfonikus zenekarral koncertezett – később külügyminiszterként II. Erzsébet tiszteletére is zongorázott a Buckingham-palotában, a hivatalából távozása után, 2010-ben pedig Aretha Franklint kísérte egy jótékonysági rendezvényen.

A Denveri Egyetemen szerezte az alap-, az indianai Notre Dame Egyetemen pedig a mesterszakos diplomáját politikatudományból. Doktori tanulmányait már ismét a Denveri Egyetemen végezte, disszertációját a szocialista Csehszlovákiáról írta, az onnan érkező emigráns diplomata, Josef Korbel témavezetésével (Madeleine Albright szintén a csehszlovák történelemből doktorált: az 1968-as „prágai tavasz” szovjet eltaposásából).

1980–1981-ben első női, Ford-ösztöndíjjal támogatott kutatója volt a Stanford Egyetemen működő Center for International Security and Arms Control biztonságpolitikai műhelynek, ahol olyan jó benyomást tett, hogy oktatói állást kapott az egyetemen. Tanárként előszeretettek használt amerikaifutball-hasonlatokat, a háborúhoz hasonlítva az amerikaifutball-mérkőzéseket. (Ezt tette Oliver Stone is a Minden héten háború című 1999-es sportfilmjében.) Imádták a hallgatók, de egy találkozása Brent Scowcrofttal, a Republikánus Párt nemzetbiztonsági frontemberével megváltoztatta a pályáját.

A szovjet ügyek szakértője

Szovjetológusként Rice nem hitt az „enyhülésben” (détente), és azon szakértők közé tartozott, akik úgy vélték, hogy a Szovjetuniót nem egyezményekkel, hanem csak erővel, a nyomás fokozásával lehet megállítani. Nézetét akkor is karakteresen képviselte, amikor Scowcroft a nemzetközi fegyverkorlátozásokról tartott előadást a Stanford Egyetemen, és ezzel annyira lenyűgözte Scowcroftot, hogy a támogatásával 1986-tól a Pentagonban dolgozott, a vezérkari főnökök egyesített parancsnokságának (Joint Chief of Staff) szakértőjeként. Ekkor már elkötelezett republikánusként, ugyanis taszította az 1984-es elnökválasztáson induló demokrata páros, Walter Mondale és Geraldine Ferraro „színes koalícióra” építő kampánya, amely a kisebbségek és a szociálisan hátrányos helyzetűek támogatására épített. Vallotta:

inkább ignoráljanak, minthogy leereszkedően patronáljanak.

Amikor Scowcroft idősebb Bush elnök nemzetbiztonsági tanácsadójává emelkedett (1989–1993), Condoleezza Rice szakértőként helyet kapott a Nemzetbiztonsági Tanácsban: a szovjet ügyek szakértőjeként történelmi időkben hatott az amerikai külpolitikára a berlini fal leomlása és a német újraegyesülés, a Varsói Szerződés felszámolása és a Szovjetunió felbomlása idején, majd visszatért a „versenyszférába”.

1992-től a Chevron olajvállalat vezetésében dolgozott, a posztszovjet térségben képviselte a cég érdekeit, 1993-ban még egy tankhajót is elneveztek róla. Innen tért vissza a közszférába, amikor George W. Bush 2000-es választási győzelmével lényegében a texasi energialobbi alakított kormányt, kiegészülve néhány küldetéstudatos neokonzervatív értelmiségivel, mint Paul Wolfowitz. Ifjabb Bush elnök idealista, mélyen vallásos nemzetbiztonsági csapata híve volt az amerikai kivételességtudatból táplálkozó intervencionista akcióknak, de valamiért mindig oda kívánták exportálni a demokráciát, ahol kőolaj is bugyog.

Bush mellett

Az amerikai érdekeket univerzálisnak tartó Rice a két Bush-adminisztrációban gyakorlatilag végig a 2001. szeptember 11-i terrortámadás következményeit menedzselte, a World Trade Center lerombolása (a Pentagont is csapás érte) ugyanis Pearl Harbor-szintű sokkot jelentett (Michael Bay Pearl Harbor című melodramatikus háborús eposzát éppen 2001-ben mutatták be). Condoleezza Rice pirított rá az éppen egy floridai iskolalátogatáson tartózkodó Bush elnökre, hogy hagyja magát biztonságos helyre menekíteni, mert nem egyszerű terrorakció történt, hanem megtámadták az országot. A riadalom akkora volt, hogy minden levegőben repkedő utasszállító repülőgépre potenciális „rakétaként” tekintettek, és kiadták a parancsot, hogy a légierő szedje le azokat, amelyek nem reagálnak a leszállási utasításra.

PAUL J. RICHARDS / AFP John Ashcroft amerikai főügyész, Donald Rumsfeld  védelmi miniszter, Colin Powell külügyminiszter, George W. Bush  elnök, Dick Cheney alelnök, Hugh Shelton tábornok, az Egyesült Államok vezérkari főnökeinek egyesített elnöke és Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó 2001. szeptember 12-ei ülésükön a Fehér Ház kabinettermében, a New York-i és washingtoni terrortámadások után.

George W. Bush köztudottan egyszerű lélek, de alapvetően helyén volt a szíve és ösztönös, igazi népvezéri pillanatai voltak, mint amikor a terrortámadás után, egy recsegő megafonnal a kezében kiállt az ikertornyok romjainál, hogy beszédet mondjon, és amikor a tömegből beüvöltötték, hogy „nem halljuk”, menten így válaszolt a kisembernek: „De én hallak! Az egész világ is hall! És akik lerombolták ezeket a tornyokat, nemsokára mindannyiunkról hallani fognak!”

Ezen üzenet szofisztikált megfogalmazása lett a Bush-doktrína, amely szerint nem számíthatnak kíméletre a terrorizmust támogató államok, csak hát épp abból adódott a probléma, hogy egy „latorállamot” akár a kőkorszakba is visszabombázhatnak, de a terroristák szétspriccelnek, aztán máshol újra összeállnak, mint a higanyrobot a Terminátor 2-ben (1991). Bosszúból 2001 őszén az Egyesült Államok napok alatt szétverte az al-Káidát támogató afganisztáni tálib rezsimet (az Enduring Freedom akció keretében), de utána mégis tíz év telt el, míg a hegyekben és alagútrendszerekben bujkáló és szervezkedő Oszama bin Ládent is levadászták 2011-ben.

Az elnök emberei azonban nem álltak meg Afganisztánnál: elhatározták, hogy végleg megoldják az Irak-kérdést. Paul Wolfowitznak már 1979-ben rögeszméje volt, hogy meg kell állítani a tömegpusztító fegyverek közel-keleti terjedését, és egy általa vezetett Pentagon-szakértői csoport legnagyobb fenyegetésként Irakot azonosította. „Tudjuk, hogy vannak tömegpusztító fegyvereik. Efelől semmi kétség sincs” – nyilatkoztatta ki Donald Rumsfeld védelmi miniszter. Condoleezza Rice nem volt ennyire biztos benne, de azt vallotta, ha megvárják a bizonyítékokat, már el is késtek. A neokonzervatívok az első, szerintük be nem fejezett 1991-es öbölháború óta szerettek volna leszámolni Szaddám Huszeinnel, aki a világ második legnagyobb olajkincse fölött rendelkezett, nem meglepő hát, hogy már a Bush-adminisztráció első, 2001. január 30-i Nemzetbiztonsági Tanács-ülésén az iraki fenyegetéssel foglalkoztak. Ifjabb Bush elnökre pedig könnyen hatottak – szinte kínálja magát a vulgárfreudista magyarázat, hogy az apja árnyékából kitörni akaró, tehetségtelennek gondolt fiú tankönyvi esetéről volt szó, aki meg akarta mutatni, hogy ő sem akárki.

Figyelmeztetett

Mivel az állítólagos „tömegpusztító fegyverekről” nem álltak rendelkezésre bizonyítékok, az Egyesült Államok az ENSZ jóváhagyása nélkül csapott le Irakra (a francia tiltakozás miatt az amerikaiaknál „french fries” névre hallgató sültkrumplit át is nevezték „freedom fries”-ra), mondván, az Államok biztonsága a világ biztonságát szolgálja, amit Condoleezza Rice rögzített a 2002-es nemzetbiztonsági stratégiában. 2003 tavaszán mindössze három hét alatt bevették Bagdadot, szinte katonai ellenállás nélkül, mivel a szankciók és az ENSZ felügyelete mellett zajló fegyvermegsemmisítő program miatt a térség egyik leggyengébb állama lett az első öbölháborúban még félelmetesnek tűnt Irak.

De csalódtak azok, akik azt hitték, hogy elég ledönteni Szaddám Huszein szobrát, elzavarni a gyilkos rezsim karhatalmát, hogy aztán Irakból virágzó demokrácia legyen. Az irakiak nem igazán kértek az amerikai „szabadságból”, illusztrációjaként Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című 1996-os munkájának. Sorra követték el a merényleteket a „felszabadítók” ellen, Irakból roncsállam, a térségből tűzfészek lett. Az amerikai katonák végül csak 2011-ben hagyták el Irakot – eredetileg legfeljebb hat hónapot maradtak volna –, a hatalmi vákuumban pedig megszerveződött az Iszlám Állam (ISIS), amelyhez képest a 2006-ban kivégzett Szaddám Huszein szétvert rezsimje már egy felvilágosult abszolutizmusnak tűnhet.

BOB STRONG / POOL / AFP Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter közös sajtótájékoztatót tart iraki kollégájával, Hoshyar Zebarival Bagdad erősen megerősített városnegyedében, a Green Zone-ban, 2007. december 18-án.

Condoleezza Rice (aki jelenleg a Hoover Intézet igazgatója) a magyarul Washingtoni emlékeim címmel megjelent 2011-es memoárjában azonban megvédte az iraki háborút, mert ezzel megszabadították a világot egy tömeggyilkos zsarnoktól – ami persze rengeteg emberéletbe és az amerikai adófizetők majdnem egymilliárd dollárjába került. De ahogy Colin Powell mondta a boltos hasonlattal: összetörték, ki kellett fizetni. Az afganisztáni demokráciaépítési kísérlet még többe, 2 milliárd dollárba került. Onnan csak 2021-ban vonultak ki az amerikaiak, hogy aztán pár hónapot se bírjon ki az általuk építgetett rendszer: 2001 augusztusától számítva 6 hét alatt összeomlott az „afgán demokrácia”.

Az afgán és az iraki háborúk kudarca egy jó időre elvette az amerikaiak kedvét a katonai intervencióktól, annyira, hogy a kritikusok szerint most már épp az ellenkezője fenyeget: az „America First” jelszavával takarózó, bezárkózó, izolacionista Egyesült Államok túlságosan is felbátorítaná a szabadságot veszélyeztető, antidemokratikus riválisokat. Erre a Foreign Affairs legutóbbi számában éppen Condoleezza Rice figyelmeztetett.

A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.

The post Ő volt a világ legbefolyásosabb nője first appeared on 24.hu.