Hosszan és szerteágazóan elemezte a világ nagy dolgait éves tusnádfürdői beszédében Orbán Viktor, annál is hosszabban és szerteágazóbban, ahogy egyébként szokta. Annyira hosszan és szerteágazóan, hogy mintha a saját közönségét is jobban megviselte volna a szokottnál. Németh Zsolt Fidesz-alapítónak, harcostársnak, konferansziénak többször noszogatnia kellett a miniszterelnököt: haladjon, lehetőleg ne nyúljon kétórásra a beszéd, maradjon befogadható minden hallgató számára.
Kezdésként Orbán saját – szigorúan keresztény kötelességből végigvitt – békemisszióját méltatta: mellékesen megjegyezve, hogy mióta beutazta a világot, beszélt egymással az amerikai és az orosz külügyminiszter, Zelenszkij hívta Trumpot, Peking fogadta az ukrán külügyminisztert, vagyis elkezdődött a háborúpárti erjedés. Bár komikusnak tűnhet, hogy egy kis ország ekkora ambíciókkal lép fel a világpolitika színpadára – tette hozzá –, mégiscsak ő a leghosszabb ideje hivatalban lévő európai vezető; látott már mindent és annak fordítottját is.
Pedig nem is annyira komikusnak hatott ez, sokkal inkább talajt vesztettnek.
A magyar kormány vezetője úgy próbál megakadályozni egy világháborút, hogy közben a rábízott állam alapszolgáltatásait sem képes biztosítani.
Amikor pedig a sajtó emlékezteti erre a helyettesét, az hahotában tör ki, azzal, hogy fontosabb a küldetésük a magyar betegek jóléténél: a világbéke.
Orbán rendszerint figyel arra, hogy átlátható tagolása legyen az előadásának, mára mintha ezt is elengedte volna. A beszéd elején felskiccelt egy tervet, hogy három nagy, a háború köré csoportosított témáról fog beszélni, lépésről, lépésre, de negyed órával később már úgy ütött fel újabb és újabb epizódokat, hogy „piros bogyó, hatodik pont”.
Kicsit mintha mindegy is lett volna a közönségnek: a hívek inkább csak élvezni akarták a mesét, a közös együttlétet, szalmakalapban, legyezgetve befogadni és átélni az érzelmi azonosulást. Orbán, mint aki saját magával beszélget, rendesen bele is feledkezett egy-két gondolattekervénybe. A beszéd végeztével a kamera az egyik VIP-szektorban ülő kalapos vendégre váltott, aki egyszerre tapsolt és csóvalta közben a fejét, mint aki nagyon örül, hogy ott lehet az első sorban, és ezért végig is dolgozta fejben ezt a bő 75 percet.
Orbán idén azzal a csavarral készült, hogy előre beharangozta saját konspirációs elméleteit: előbb Orwellt, aztán a Mátrixot hívta segítségül annak demonstrálására, hogy a nagyvilágban és a nagypolitikában semmi nem az, aminek látszik. Minden mögött konspiráció, szemfényvesztés, ármány van. A háború mögött csak igazán.
„A háború a mi piros bogyónk”
– mondta, vagyis „a politika folytatása más eszközökkel”. Az igazi valóságban elvesztik erejüket az ideológiák, a taktikázás, a médiatorzítások, marad a pőre, brutális valóság – tette hozzá, mielőtt megidézte a fideszes összeesküvés-elméletek ősatyját, az illiberális gondolatvilág megteremtésében elévülhetetlen érdemeket szerző Tellér Gyulát.
Hosszan elemezte a háború menetét, ahol a mereven egymásnak feszülő oldalak konfliktusába csak kívülről lehet békét hozni, kimondatlanul is méltatva újra a saját „békemisszióját”. Már-már megértően helyezkedett bele a felek nézőpontjaiba, úgy keretezve az orosz inváziót, mint amiben voltaképpen mindenkinek meglehet a maga igazsága.
A béke azonban, folytatta, nem érdeke a legfontosabb szereplőnek: a proxyháborút folytató Egyesült Államoknak. Kezdett beütni a piros bogyó: Orbán szerint a háború kitörése óta az amerikaiak „London–Varsó–Kijev–balti–skandináv” tengely kiépítésén dolgoznak, így próbálják megbontani a hagyományosan Berlin és Párizs együttműködésére épülő Európa-politikát; a kiemelkedő gazdasági életképeséget mutató oroszok közben dörzsölik a tenyereiket.
Orbán szerint Washington azon dolgozik, hogy Lengyelországból amerikai támaszpont legyen, Németország pedig meggyengüljön. Ezért is adták fel a lengyelek a V4 együttműködést és a közép-európai szuverenista álláspontot. Szégyellhetnék magukat, mert energiában bezzeg csencselnek az oroszokkal, minket meg kioktatnak. Behódolást látott Orbán amögött is, hogy a németek lenyelték anno Merkel lehallgatását és az Északi Áramlat felrobbantását, de elfelejtette azonosítani, mi lett volna emögött a német érdek.
A legnagyobb probléma, természetesen, a Nyugat válsága; a dogmatikus politika, ami a liberális demokráciáról és a zöld átállásról is mint univerzális érték gyüttesről beszél, de nem veszi észre, hogy mérgezett az a piros bogyó, amit a markába nyomtak. A Nyugat azt hiszi, hogy mindenki ugyanazt gondolja az orosz–ukrán háborúról, pedig változik a szél, Irántól Indián át a muszlim világig egyre többen, kimondva-kimondatlanul, az orosz álláspont mellett vannak.
Innentől az ismert lemez forgott tovább: az értékeit vesztett posztnemzetállami, LMBTQ-őrületben tévelygő, bevándorláspárti Nyugat (lásd: olimpiai megnyitó), a népektől végletesen elszakadó baloldali és kozmopolita elitek burjánzása, isten, haza, család tagadása, de legalábbis feledése. Észrevétlen bedobta még a hét éve nagy port kavart etnikai homogenitás kifejezést is, de ez a világpolitikai nagykanyarok közepette már alig keltett feltűnést.
A megoldás természetesen Trump, akivel tegnap is beszéltek, mindenkit üdvözöl személyesen Erdélyben, amiről persze nem tudja hol van, és elmagyarázni sem volt könnyű neki, elvégre Trumpról van szó, de a gesztus a lényeg. Váratlan fordulattal Orbán a nagyság titkát kezdte elemezni; képesnek kell lenni arra, hogy nagyobb ügyeket szolgálj, istent, hazát, családot; elkerülni a nagyképűséget és a gőgöt, ami a Nyugatot jellemzi manapság (és nem Trumpot).
Megjelent az agresszív törpe mint új embertípus, deklarálta váratlanul Orbán, tanácstalanul hagyva a nagyközönséget, vajon kire és kikre célozhatott.
A második felére elveszítette az ívét az előadás. Orbán elitek és népek konfliktusát vezette elő, amiben előbbit a baloldallal, a többséget a nemzeti politikával azonosította; azokkal, akiknek el kell viselni, hogy homofóboknak, idegengyűlölőknek címkézik őket. Az Európa-politikában ezt látjuk kivetülni: a magát konzvervatívnak nevező Néppárt rögtön balra fordul, hogy megőrizze status quóját. (Megmosolyogtató részlet volt, amikor elitek és népek viszonyát elemezve Orbán olyan szövegeket ajánlott a közönségnek olvasásra, amiket talán nem is ért, de nem is kell értse őket, elég, ha csak a kifejezések ismerősek.)
Kiderült, hogy Putyin legerősebb taktikai fegyvere az LMBTQ-propaganda, ami bumerángként vágja pofán a Nyugatot és Európát. Ukrajántól Japánig mindenhol melegbarát törvényeket fogadnak el, de a világ nem ért ezzel egyet, és csak kiéleződnek a frontvonalak a nagy ideológiai oldalak között.
Mire arról kezdett beszélni, hogy 500 éve nem látott változás jön, kissé elfáradt a mondandó. Ázsia megállíthatatlan, demográfiai és technológiai értelemben is; világrendszerváltás-verseny (!) zajlik, amiben a franciák és az amerikaiak is ott vannak, de jelen állás szerint Kína, India, Pakisztán és Indonézia lesz az új középpont. Az eltolódást csak Trump tudja megállítani, mondta, és megragadta a lehetőséget, hogy bevágódjon az alelnökjelölt J. D. Vance-nél is, aki republikánus győzelem esetén akár még két elnöki ciklust vihetne Trump után.
Már bőven elhagytuk az egy órát, Németh Zsolt kezdett lefordulni a székéről, és még csak akkor értünk el Mátyás királyhoz, a Német-római Császárság megszerzésének kísérletéig és Bakócz Tamás pápajelöltségéig, vagyis a pillanatokig, amik meghatározták az akkor adott világ rendszerének változását.
Orbán váratlanul egy kisebb tockost kiosztott nevén nem nevezett politikai igazgatójának (Orbán Balázsnak), az ő feladata ugyanis a nagy magyar stratégia (vagy magyar nagystratégia) kialakítása. És bár az igazgató keményen dolgozik, nincs még jó állapotban ez a terv: túl értelmiségi, nem emészthető, nyers, vagy „egy jó fél évig még főzni kéne”. Nem elég fideszes a nyelvezete, vagyis bonyolult. Olyan szavak vannak benne például, mint konnektivitás, amit most a kormányfőnek kellett valahogy elmagyaráznia az egybegyűlteknek. A lényeg, hogy jól legyünk bekötve mindenhova, és biztatóan állunk: Amerikában jó irányba mennek a dolgok, Kínával most állapodtunk meg, már csak Európának kell talpra állni.
Orbán a nagystratégiát többször felvillantotta már Tusványoson, és most is így zárta a képet. Meg kéne végre állítani a demográfiai hanyatlást, migráció nélkül. Erre adott bő tíz évet: csak az jöhet ide, aki keresztény országban akar élni. Legyünk középosztály alapú társadalom. Munka nélkül nem lehet megélni, üzent a cigányoknak. Városi színvonalú szolgáltatást a falvakban. Bedobta, hogy záros időn belül minden családtámogtást ki kell terjeszteni az országhatáron kívüli magyarokra is.
Régi szokása szerint felvázolt egy számára is belátható horizontot: ezúttal 20-25 évre nézett előre, addig zajlik szerinte a világrendszer-változás. Vagyis ki kell nevelni az új generációt, a most húszas-harmincas ifjakat, hogy vagányak és nemzetiek legyenek, ne liberális, slim-fit szerkós, latteavokádós, mindenmentes, öntetszelgő alakok. Nem mondta ki Magyar Péter és a tiszások nevét, de világos volt, hova célzott.
A latteavokádós-beszólogatós vonalhoz már inkább tudott kapcsolódni a tömeg, amely kevesebb humorbombát és finomságot kapott, mint szokott; 75 perc alatt láthatóan nagyon elfáradt a hatalmas kanyarokkal előrehaladó világmegfejtésekben.
Ami nem igazán számított, Orbán Viktortól Tusványoson soha senki nem fog már logikai összefüggéseket számon kérni. Az volt inkább érdekes, hogy mintha kötelező hangulata lett volna az idei tusványosi előadásnak. A miniszterelnök, ahogy azt a kérdések egyikére válaszul el is mondta, élvezi ezt a világbéke harcosa szerepet, és szereti is magára ölteni. A legkevesebb, amivel tartozik számára a holdudvar és a hívek, hogy a jóltartásért cserébe tisztelettel végighallgatják és megtapsolják.
English (US)