simogat, bár Te vagy beteg.
Hozzám bújva, Vidám, mesélsz,
meghallgatod aztán enyém...
s közben mondod-mondod napod.
Tudom, fáradsz, szád olyankor
apró, édes epret formáz.
Csacsogásod szíves zsoltár.
Aggódhatok, de az erőd
így is feltölt, ád levegőt,
ha fogyna már - ott vagy mindig
akkor is, ha arcod izzik.
Félálomban egyre súgod:
- Elaludni még nem tudok...
S én karjaid melegében
úgy szunnyadok, hogy remélek.
English (US)