Ováció fogadta a Himnusz bemutatóját

A reformkorban merült fel először az igény, hogy a „nagy nemzetekhez” hasonlóan a magyaroknak is legyen egy néphimnusza. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója találta ki 1843-ban, hogy pályázaton zenésít meg egy költeményt, amely ezt a funkciót betöltheti, de ő Vörösmarty Szózatát választotta erre a célra. Miután Egressy Béni ezt a kiírást megnyerte, a következő évben mégis újabb pályázatot írtak ki, ezúttal Kölcsey Ferenc még 1822-ben írni kezdett, de csak később megjelent és még később, már bőven az 1830-as években ismertté váló költeményére.

A költemény szelleme

Az előző pályázatban zsűritagként részt vevő Erkel Ferenc ezúttal saját pályamunkával nevezett, visszaemlékezései szerint nagyjából egy óra alatt írta meg a zenét. A komponistának – ahogy a Himnuszt ma éneklőknek is időnként – a vers sorainak szótagszáma jelentette a legfőbb problémát, ezt szünetekkel, illetve szótagismétlésekkel oldotta meg oly módon, hogy az elkészült mű mégis nagyjából megőrizte Kölcsey költeményének ritmusát.

A Himnusz teljes kézirata és kottája.

A bíráló bizottság 1844 júniusában ült össze, és a tizenhárom pályamű közül egyhangú döntéssel választották ki Erkelét, mint „a költemény szellemét leginkább megközelítő” és a „dallam egyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben” visszaadó alkotást.

A győztes személye viszont csak 180 éve, 1844. július 2-án vált ismertté, amikor a Nemzeti Színházban bemutatták a megzenésített verset, majd kibontották a jeligéhez tartozó, Erkel nevét rejtő borítékot. A zeneszerzőt nagy ünneplésben részesítette a közönség, a Kölcsey–Erkel mű kottája is megjelent, és 1845-ben már egy politikai rendezvényen is felcsendült – Deák Ferenc egy kolozsvári beszédének felvezetéseként.

Nemzeti imádsággá nemesült

Nemzeti himnusznak azonban ekkoriban még bőven nem tekinthető, még nem hivatalos formában sem. A forradalmi események idején sokszor játszották, énekelték, de így volt ezzel a Rákóczi-induló, a Szózat vagy éppen a Marseillaise is. A szabadságharc bukása után éneklése, eljátszása természetesen politikai színezetet kapott, de kifejezett betiltásáról nem tudunk.

A kiegyezés idején aztán lassan-lassan nemzeti imádsággá nemesült a Himnusz, a Szózattal együtt éneklése szokássá vált a politikai rendezvényeken, ünnepségeken, ám hivatalos himnuszként természetesen nem kerülhetett szóba, hiszen ezt a szerepet a Gott erhalte, a császári himnusz töltötte be.

A független Magyarország aztán tulajdonképpen valahogy örökbe fogadta a művet, amely az 1920-as évektől valódi himnuszként működött (az eredeti Erkel-műhöz képest a tragikus történelmi fordulatokhoz igazított, lassabb előadásmóddal), de hivatalos törvényszöveg egészen az 1989-es rendszerváltásig nem rögzítette ezt a státuszát.

The post Ováció fogadta a Himnusz bemutatóját first appeared on 24.hu.