Apám hívta, menni akart,
ígértem, amint lehet jövök,
kértem, várja meg a tavaszt.
Nem hittem el, nem akartam,
féltem. Most öl a bűntudat,
hangtalan az őszi csend is,
nincs szó, mosoly, ami megnyugtat.
A hiány marcangol: nyugtatom,
a magány átölel: áltatom,
a düh fojtogat: tagadom,
a hitem szakadozik: foltozom.
Rongyos hitem foltozom,
mert hinni akarok.
Hinni akarok
a hideg márványkőben,
a temetőben zöldellő örökzöldben,
hogy ne higgyek az elmúlásban,
csak az örök Isten országában,
hogy ott szárnyal a lelke fent,
s egy angyallal nekem üzent:
"Nem fáj a szív!" - így biztatott,
s álmaimban, mint gyermeket ringatott,
mosolya, mint fénylő napsugár,
mikor álmaimban visszajár,
súgja halkan, engesztelőn:
"Bátran elviselni, elfogadni hittel,
légy csendes szívvel!"
English (US)