Puskás Szabolcs: Gyász magam után

Csak teszem, mit helyesnek vélek,
De nap mint nap azt érzem, már alig élek.
Fáj ez a gyűlölet, s fáj az, amit az élet velem tesz,
De semmi sem fájdalmasabb annál, amikor valakit eltemetsz.

Elvesztettem már sok jó embert,
Köztük barátot, ismerőst s rokont.
Mennyi emlék és mennyi boldogság,
Mára már ez megszűnt, s minden annyira kopott.

Csak bámulom azt a szép, kék eget,
És azon töröm fejem, hogy van-e még szeretet,
Már úgy érzem, senki vagyok,
Egy senki, aki magányosan a halálába totyog.

Nem tudom, ki voltam e földön,
S várok egy csodára, hogy megjöjjön.
Nem akarok még menni, de sajnos muszáj,
Ez pont olyan, mint egy nyamvadt aszály.

Várom azt a nagyszerűnek vélt "dicső" halált,
És remélem, lesz ember, ki síromnál meg-megáll.
Mert éltem s haltam. Nyomot, remélem, hagytam.
S remélem, hogy a kaput magam mögött zárva hagytam.