A hazai diskurzusban és az Ukrajnáról szóló nemzetközi viták egy részében időről időre előjön az elképzelés, hogy a háború legideálisabb kimenetele az azonnali béke lenne, mivel így lehetne a leghatékonyabban véget vetni a szenvedésnek. Ezt a koncepciót azonban több szempontból is indokolt árnyalni, illetve pontosítani.
A béke és a fegyverszünet nem ugyanaz
Először is érdemes tisztázni a használt fogalmak jelentését. Egy folyamatban lévő, aktív háború kontextusában a békeszerződés a konfliktus teljes, mindenre kiterjedő lezárását jelenti, amely magában foglalja az összes vitás kérdés rendezését, ideértve különösen a területi vitákat. Ukrajna és Oroszország viszonyában jelenleg öt (!) olyan terület van, amelyek státusát tekintve homlokegyenest ellentétes Kijev és Moszkva álláspontja. Ezek a 2014-ben Oroszország által törvénytelenül annektált Krím-félsziget, valamint az orosz jog szerint 2022. október elején annektált donecki, luhanszki, zaporizzsjai és herszoni körzetek. Mivel az orosz annexiókat Kijev és a nemzetközi közösség legnagyobb része sem ismeri el, könnyen belátható, hogy ez nem olyan problémakör, amelyben reális volna a gyors, azonnali, mindenre kiterjedő megegyezés. Kivételt jelent természetesen az az eset, amennyiben valaki szerint az a háború ideális befejezése, ha Ukrajna azonnal megadja magát, amivel Moszkva javára rendeződnek a területi viták – ám ezt Oroszországon, Észak-Koreán és Szírián kívül igen kevesen gondolják így.
Béke helyett reálisabb volna fegyverszünetről beszélni, az ugyanis technikai értelemben könnyebben elérhető. A fegyverszünetnek nem peremfeltétele semmiféle részletes, átfogó politikai megállapodás: elegendő, ha a harcoló felek mindegyike – jellemzően valamifajta nemzetközi közvetítéssel – kész befejezni az aktív harctevékenységet, és tárgyalóasztalnál folytatni a megoldás keresését. Másképp fogalmazva: mivel béke definíció szerint csak a fegyverszünet után jöhet, először a fegyverszünetre kellene törekedni.
A posztszovjet térség háborúiban a fegyverszünetek tipikusan azt jelentik, hogy a harcoló felek beszüntetik az aktív ellenségeskedést, és az addigi frontvonal vagy egyben demarkációs vonallá is válik (mint történt a 2020-as karabahi háború végén), vagy kisebb területcserékre még sor kerül, a harcoló felek feladnak egy-egy területet a rendezés tartóssága érdekében. Ez utóbbi történt 2008 augusztusában, az orosz–grúz háborút lezáró fegyverszünet során, amikor az orosz erők visszahúzódtak a Grúzia és a szeparatista régiók közötti, háború előtti de facto határok mögé.
Az eddigi két ukrajnai fegyverszünet mérlege
A fegyverszünet követelése is csak akkor reális, ha lehet abban bízni, hogy a harcoló felek mindegyike betartja a megállapodást. A helyzet sajnos az, hogy a 2014 óta tartó háborúban az eddigi fegyverszünetek mérlege messze van attól, hogy azt egyértelműen pozitívnak lehessen nevezni. Az eddig két megállapodásból az első szinte azonnal teljes kudarcba fulladt, míg a második – bár a magas intenzitású harcoknak nagyjából (noha nem azonnal) véget vetett – sem teljes fegyvernyugvást nem hozott, sem a politikai rendezést nem mozdította elő.
Az első fegyverszünet az ukrán haderő 2014. augusztus-szeptemberi, súlyos ilovajszki vereségét követően a belorusz fővárosban 2014. szeptember 5-én aláírt Minszki Jegyzőkönyv volt, amely később Minszk-I megállapodás néven vált ismertté. A fegyverszünet tető alá hozásában az EBESZ, Németország, Franciaország és a tárgyalásoknak helyet adó Belarusz is aktív szerepet játszott. Ez a megállapodás a frontvonalak vonatkozásában azt írta elő, hogy a harcoló felek a status quo alapján szüntessék be az ellenségeskedést, a fegyverszünetet pedig az EBESZ felügyelje.
Látható, hogy a jegyzőkönyv aláírása idején a szeparatista/orosz erők Ukrajna Doneck és Luhanszk megyéjének csak viszonylag csekély egybefüggő területét ellenőrizték. Mindkét megyeszékhely a frontvonalon helyezkedett el, köztük egy mély beszögellést az ukrán erők tartottak, és nem volt szárazföldi kapcsolat a szeparatisták által az Azovi-tenger partján ellenőrzött kis határszakasz és a többi terület között.
Ez a helyzet az ilovajszki vereség ellenére magában hordozta annak a lehetőségét, hogy Ukrajna némi erőgyűjtés után a későbbiekben sikerrel kísérelhesse meg megszállt területei visszaszerzését. Épp emiatt Moszkvának esze ágában sem volt betartani a Minszk-I megállapodást. Nem egészen egy héttel később a szeparatista erők – kihasználva a megvert ukrán hadsereg fegyverszünet által is diktált tétlenségét – folytatták az előrenyomulást, és harc nélkül foglaltak el jelentős területeket Doneck megye déli részén, megteremtve a szárazföldi összeköttetést az Azovi-tengerrel, és nem mellesleg közelebb tolva a frontvonalat Mariupolhoz.
További egy héttel később, szeptember 19-ére az orosz/szeparatista erők a Doneck–Luhanszk közötti beszögellésből is kiszorították az ukrán csapatokat (a lenti térképen körrel jelölve), miközben Ukrajnának a donecki repülőtértől északra, Debalcevénél sikerült mélyen behatolni a megszállt területekre (ellipszissel jelölve a lenti térképen).
Bár a megváltozott helyzethez igazítva a felek nyugati közvetítéssel elfogadtak egy kiegészítő jegyzőkönyvet szeptember 19-én, ez sem hozott tartós fegyvernyugvást. A tűzszünet januárra teljesen összeomlott, a front teljes hosszában újra fellángoltak a harcok. Ukrajna ismét vereséget szenvedett, ezúttal a fent említett Debalcevénél, ahol jelentős erői szorultak katlanba.
Ekkor már zajlott a minszki tárgyalások újabb fordulója, ám Oroszország nem lassított a hadműveleti ütemen, éppen ellenkezőleg: a bekerítés által fenyegetett ukrán katonák sorsával igyekezett zsarolni Kijevet, belekényszerítve az ukrán vezetést egy újabb, Moszkva számára kedvezőbb fegyverszünetbe.
Február 12-én is alá is írták a Minszk-II-nek nevezett megállapodást. A szöveg – orosz nyomásra három nap haladékot beiktatva – azt írta elő, hogy a harcokat a február 15-ei frontvonal mentén be kell szüntetni. Azonban a közlekedési szempontból kulcsfontosságú Debalceve városa ekkor még az ukránok kezén volt:
Moszkva ebbe nem volt hajlandó belenyugodni, így az orosz/szeparatista erők a fegyverszünet ellenére folytatták a debalcevei katlan támadását. A megmaradt ukrán erők kénytelenek voltak visszavonulni. A debalcevei „zsák” utolsó elemei csak a fegyverszünet aláírása után nyolc nappal, február 20-ára kerültek orosz kézbe.
Látható tehát, hogy területi értelemben Oroszország sem a Minszk-I fegyverszünetet, sem az azt követő kiegészítő jegyzőkönyvet, sem a Minszk-II megállapodást nem tartotta be. Bár 2015 nyarától jelentősen csillapodtak a harcok Kelet-Ukrajnában, és a frontvonal 2022 februárjáig lényegében változatlan maradt, nem meglepő, hogy ilyen előzmények után a kijevi vezetés erősen szkeptikus bármiféle fegyverszüneti perspektívával kapcsolatban. A minszki megállapodások létrejöttének kontextusából adódik az is, hogy a bennük előírt politikai rendezést egyik fél sem tartotta be (a folyamat részletezése meghaladná jelen cikk kereteit), ami lényegében „befagyasztotta” a rendezés perspektíváit. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Oroszország 2022 februárjában a nagy léptékű támadás mellett döntött, megpróbálva nyílt agresszióval térdre kényszeríteni Ukrajnát.
Oroszország stabilizálni tudná a pozícióit
Jelenleg, 2022. november elején az orosz haderő pozíciói jelentősen rosszabbak nemcsak a mostani háború elejéhez, de a nyári állapotokhoz képest is. Augusztus vége óta az egymást követő ukrán ellentámadások eredményeként Oroszország jelentős területeket veszített Herszon megyében, ahol küszöbön áll a megyeszékhely visszaszerzésére irányuló ukrán ostrom is. Északnyugaton az ukrán erők szinte a teljes Harkiv megyéből kiszorították az orosz csapatokat, és a harcok már Luhanszk megye északi részén folynak. Bár lassult az ukrán előrenyomulás üteme, és befagyni látszik a frontvonal, a hadászati kezdeményezés továbbra is egyértelműen Ukrajnáé. Annál inkább, mert a Donbaszban az orosz erők nyár közepe óta – a Szeverszk és Bahmut térségében hozott rettenetes véráldozatok ellenére – képtelenek voltak érdemi előrehaladást elérni. Jelenleg tehát Oroszország pozíciói katonai értelemben egyáltalán nem nevezhetők sziklaszilárdnak.
Moszkva azonban láthatóan arra törekszik, hogy újabb erőket a frontvonalra vezényelve – várhatóan tavasz elején – képes legyen visszaszerezni a kezdeményezést. Oroszország háborús céljai olyan értelemben változatlanok, hogy politikailag továbbra is térde akarja kényszeríteni Ukrajnát, magáénak követelve az eddig megszállt területeket.
Ezt a célt szolgálja a részleges mozgósítás, illetve az is, hogy a szankciók ellenére minden lehetséges módon igyekeznek pótolni a szárazföldi erők veszteségeit. Ebbe még az olyan extrém, de alternatíva híján mégis szükséges lépések is beletartoznak, mint hogy 800 darab, immár közel hatvanéves T-62-es harckocsi modernizálását tervezik, hogy aztán ezeket küldjék az ukrajnai frontra. Valószínű tehát, hogy Moszkva 2023 tavaszán újabb, átfogó támadásra készül, amint azt többek között Csiki Varga Tamás és Kaiser Ferenc is kristálytisztán levezették.
Mindehhez Oroszországnak most leginkább időre volna szüksége. Legalább 2-3 hónap, amíg be tud fejeződni a mozgósított katonák alapszintű emlékeztető kiképzése, különösen úgy, hogy közben november 1-jétől az őszi sorozási ciklust is le kell bonyolítani. Bár már augusztusban elkezdték, még hónapokba telik az is, amíg a raktárakból előszedett ősrégi, ám óriási mennyiségben rendelkezésre álló szovjet harceszközökből nagyobb számban lesznek képesek működő példányokat összerakni. Egy most megkötött fegyverszünet ezt az időt biztosítaná Moszkva számára, miközben kivenné Ukrajna kezéből a katonai kezdeményezést.
Hasonlóan fontos, hogy a fegyverszünet arra is időt adna Oroszországnak, hogy a megszállt területeken stabilizálja jelenleg eléggé ingatag uralmát. Az oroszok várhatóan nagy számban fognak a megszállt területekre vezényelni frissen mozgósított katonákat, akik harcértéke frontszolgálatra nem teszi őket alkalmassá, ám megszálló feladatokra így is bevethetők. Néhány hónap – különösen a partizántevékenységet jelentősen megnehezítő téli időszakban, amikor az együttműködésre nem hajlandó lakosságot lehet zsarolni a fűtőanyag-ellátással is – elegendő lehet az orosz megszálló pozíciók jelentős megerősítésére.
A megszállt területeken nincs béke
Az sem állja meg a helyét, hogy az azonnali fegyverszünet elhozná az ukrán polgári lakosság szenvedéseinek a végét. Ez csak a Kijev ellenőrzése alatt álló területekre igaz. A megszállt régiókban várhatóan folytatódna a polgári lakosság szenvedése, ezt ugyanis az orosz megszállás hozza magával. Az orosz – és a velük szövetséges donecki és luhanszki – erők szisztematikusan kegyetlenkednek a megszállt területek lakosságával. A rendkívül erőszakos fellépés részben katonai-politikai célokat szolgál, mivel az ukrán ellenállás letöréséhez, a megszállt területek feletti uralom erősítéséhez van rá szükség. Más esetekben egyszerűen a fosztogatás motiválja ezt.
A végeredmény az, hogy a megszálló erők szisztematikusan terrorizálják a polgári lakosságot. Az oroszok által megszállt területeken tömegesen tűnnek el a Moszkvával szemben kritikus újságírók, aktivisták, közéleti szereplők, és Herszontól Csernyihivig, Mariupoltól Harkivig mindenhol ugyanez a mintázat rajzolódik ki. Mára pontosan lehet tudni azt is, hogy a bucsai tömeggyilkosság sem egyedi eset volt, nem valamiféle különlegesen brutális túlkapás. Tömegsírokat találtak a kelet-ukrajnai Izjumban és Limanyban, és sajnos várható, hogy az újabb és újabb felszabadított területeken újabb sírok kerülnek elő. Ugyanide sorolható az is, hogy a megszálló erők tömegesen deportálják az érintett ukrán területek lakosságát, részben Oroszországba, részben a frontvonalaktól távolabb eső területekre.
Az azonnali fegyverszünet tehát nem vetne véget a polgári lakosság szenvedéseinek, sőt valószínűbb, hogy az ellenkezője történne: a harcok szünetét az orosz erők arra használnák, hogy politikai-biztonsági értelemben stabilizálják uralmukat a megszállt területeken, ami a gyakorlatban még több terrort jelentene addig, amíg az ellenállásnak akár csak az árnyéka is jelen van.
Az infrastruktúra elleni támadások mint ellenérv
Ellenérvként egyedül az hozható fel, hogy fegyverszünet hiányában várhatóan folytatódni fognak az oroszok által az ukrán polgári lakossági infrastruktúrára, elsősorban az energetikai létesítményekre mért pusztító támadások. Ergo folytatódni, sőt a tél közeledtével nőni fognak az ukrán polgári lakosság szenvedései. Az azonnali fegyverszünet ezeknek a támadásoknak remélhetőleg véget vetne (igaz, mint láttuk, az eddigi fegyverszünetek egyike sem hozott teljes fegyvernyugvást).
Ennek az érvnek az elfogadása azt jelentené, hogy egyben háborús bűncselekményeket is legitimálunk, ugyanis a kifejezetten polgári infrastruktúra támadása egyértelműen háborús bűn. Azt, hogy így akarják megtörni Ukrajnát, érdekes módon maguk az oroszok sem rejtik véka alá: néhány nappal ezelőtt Dmitrij Medvegyev – magához képest is cinikusan – úgy nyilatkozott, ha Ukrajna elismeri az orosz követeléseket és a különleges katonai művelet eddigi eredményeit (értve ez alatt az eddig lezajlott annexiókat), akkor „javulni fog az energiaellátási helyzet”.
Ez a fajta nyílt zsarolás nem olyasmi, aminek célszerű volna engedni, ez a morális megfontolások mellett az európai biztonság jövője szempontjából sem indokolt. Hasonlóan nem reális Ukrajnától azt várni, hogy a polgári lakosság ellen elkövetett háborús bűnök hatására feladja a küzdelmet. Ez olyan döntés, ami elsősorban a demokratikusan megválasztott ukrán vezetés kompetenciájába tartozik. Kívülről elvárni a megadást az ukrán szuverenitás nagyon durva megsértése és egyben Ukrajna teljes félreértése volna.
Összességében tehát úgy lehet összefoglalni az azonnali békét követelő megszólalások értékelését, hogy amellett, hogy az egész elképzelés fogalmilag téves (hiszen első lépésben csak a fegyverszünet lehet reális, a béke csak utána következhet), a jelenlegi helyzetben ez szinte kizárólag Oroszország érdekét szolgálná. Lehetővé tenné, hogy Moszkva stabilizálja a pozícióit mind a frontvonalakon, mind a megszállt területeken. A háború eddigi fegyverszüneti kísérleteinek ismeretében az is elmondható, hogy az azonnali megállapodás semmiféle garanciát nem jelentene sem arra, hogy a harcok tartósan abbamaradnak, sem arra, hogy valamiféle politikai rendezés szülessen.
Ha valaki Ukrajna és az ukrán polgári lakosság sorsának tartós javítását szeretné elérni, annak a legcélszerűbb módja az ukrán kormány erőfeszítéseinek támogatása. Minden lehetséges eszközzel.
Rácz András történész, a Berlinben működő Német Külpolitikai Társaság (DGAP) senior elemzője. A cikkben leírtak a saját személyes véleményét tükrözik. A szerző nem azonos a Magyar Nemzet című napilap Rácz András nevű munkatársával. A cikkhez szükséges háttérkutatás a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíjának köszönhetően valósulhatott meg, „A proxy hadviseles szerepe a jelenlegi orosz katonai gondolkodasban es gyakorlatban” című projekt keretében.
English (US)