Otto Lilienthal – Siklórepülés
Aligha meglepő, hogy az ember repülés iránti vágya számos áldozatot szedett az évszázadok során. A műfaj egyik legelső hősi halottja egy 11. századi iráni tudós, Iszmail ibn Hammad al-Dzsawhari volt. Eredetileg szótárkészítőként vált ismertté, ám annyira lenyűgözte a 9. századi andalúziai feltaláló, Abbász Ibn Firnasz sikeres siklórepülése, hogy úgy döntött, megpróbálja megismételni a mutatványt, és 1002-ben vagy 1008-ban egy mecset tetejéről a halálba ugrott.
Nyolc évszázaddal később egy Otto Lilienthal nevű német mérnök hasonló sorsra jutott. Lilienthal az 1870-es években a szárnyak aerodinamikáját vizsgálta, és miután publikálta kutatásait, siklórepülőgépek tervezésébe és építésébe fogott, az 1890-es években pedig több mint 2000 sikeres siklórepülést hajtott végre, amivel komoly hírnévre tett szert. De 1896. augusztus 9-én Lilienthal páratlan sikerszériája véget ért: az aznapi tesztrepülések jól indultak, de a negyedik próbán Lilienthal elvesztette uralmát a siklóernyője felett, és körülbelül 15 méter magasságból lezuhant. Nyaktörést szenvedett, eszméletét vesztette, és másnap a kórházban meghalt. A legenda szerint a mérnök utolsó szavai a következők voltak: vannak áldozatok, amiket muszáj meghozni!
Otto Lilienthal repülni készül (fotó: Wikipedia)
John Cassin – Ornitológia
A zoológia különösen veszélyes tudományterület, hisz aki az állatvilágot tanulmányozza, tényleg ezerféleképpen halhat szörnyű és fájdalmas halált: szétmarcangolhatja egy medve, megmarhatja egy mérges kígyó, felnyársalhatja egy rinocérosz és a többi. Meglepő módon még azok a zoológusok sincsenek mindig biztonságban, akik nem a terepen, hanem egy laboratórium kényelmében végzik munkájukat.
Ilyen volt John Cassin, az 1813-ban született amerikai ornitológus (vagyis madárkutató) is. Cassinnek már fiatal korától kezdve jó szeme volt a részletekhez, és lenyűgözően aprólékos illusztrációkat készített növényekről és állatokról. A húszas éveiben kezdett el dolgozni a Philadelphiai Természettudományi Akadémián, és életéből 26 évet töltött az intézménynél. Az akadémiára a világ minden tájáról származó madármintákat szállítottak, ahol Cassin és a többi kutató tanulmányozta, lerajzolta és leírta őket. Cornell beszámolója szerint Cassin személyesen 193 új madárfajt azonosított.
John Cassin ornitológiai kutatásai azonban lassan és észrevétlenül teljesen felemésztették őt, ugyanis abban az időben az állatmintákat arzénnel tartósították, egy olyan anyaggal, amelyről ma már tudjuk, hogy súlyosan veszélyes az emberi egészségre.
Cassin legalábbis részben tisztában lehetett azzal, hogy az arzénnel szennyezett madarak kezelése milyen kockázatokkal is járhat („örökös bérleti szerződést kötöttem májpanaszokra” – írta egy jegyzetében), de ennek ellenére rendületlenül folytatta a munkáját, ami jól mutatja legyűrhetetlen kíváncsiságát és elkötelezettségét. Végül 1869. január 10-én halt meg az évtizedekig tartó arzénmérgezés okozta májelégtelenségben.
John Cassin (fotó: Wikipedia)
Marie Curie – Radioktivitás kutatása
A tudomány talán leghíresebb áldozata a lengyel-francia fizikus és kémikus, Marie Curie volt. A radioaktivitás úttörő kutatójaként, valamint a rádium és a polónium felfedezőjeként Madame Curie 1903-ban fizikai, 1911-ben pedig kémiai Nobel-díjat kapott; ő volt az első nő, aki elnyerte a rangos díjat, és ugyancsak az első, aki két alkalommal is kiérdemelte.
Csakhogy a radioaktivitás jelenségének tanulmányozása miatt természetesen az egészségesnél jóval több időt töltött különböző radiokatív anyagok szoros közelségében, és tette mindezt egy olyan korszakban, amikor a sugárzás káros hatásai még nem voltak ismertek. A sugárzásnak való több évtizedes kitettség után Marie Curie 1934. július 4-én hunyt el aplasztikus anémiában; halálos vérbetegségét szinte biztosan sugárzás okozta. Curie életében olyan intenzív sugárterhelésnek volt kitéve, hogy végül ólommal bélelt koporsóban kellett eltemetni, a Science Alert magazin szerint pedig a személyes tárgyai még 1500 évig radioaktívak lesznek.
Curie sugárzás okozta tragikus halála közismert történet, amely jól példázza, hogy a fejlődés néha milyen áldozatokkal jár; kevésbé ismert, hogy Marie Curie lánya, az anyja radioaktív elemekkel kapcsolatos kutatásait folytató Irène Joliot-Curie ugyanígy végezte: 1956-ban sugárzás okozta leukémiában elhunyt.
Marie Curie (fotó: Wikipedia)
Alexander Bogdanov – Vérátömlesztés
Az orosz Alexander Bogdanov igazán lenyűgöző figura volt: a PubMed cikke szerint egyszerre közgazdász, filozófus, természettudós, utópista sci-fi író, költő, tanár, politikus ás élethosszig tartó forradalmár és még sok más. Az orvostudományon belül Bogdanov elsődleges érdeklődési köre a vérátömlesztés volt, ami akkoriban – a múlt század húszas éveiben – az egyik legizgalmasabb tudományos szenzációnak számított. 1926-ban alapította meg – Sztálin támogatásával – a Vértranszfúziós Intézetet. Az orvost valósággal lenyűgözte az az elképzelés, hogy a vérátömlesztés megfiatalíthatja az öregeket – és ha elég gyakran végzik, akár a halhatatlanságot is biztosíthatja.
A Transfusion Medicine Reviews című szaklapban megjelent cikk szerint 1928-ra Bogdanov személyesen 11 kísérleti vérátömlesztésen esett át – a 12. volt az utolsó. Ezúttal Bogdanov egy maláriás diák vérét fecskendezte magába. A diák túlélte az eljárást, Bogdanov azonban nem – bár valószínűleg nem a malária, hanem az inkompatibilis vércsoport miatt halt meg.
Alexander Bogdanov (fotó: Wikipedia)
Elizabeth Fleischman – Röntgensugárzás
Normális esetben a röntgensugarak teljesen ártalmatlanok az emberre, azonban nagy dózisban sejtmutációt és rákos megbetegedést okozhatnak, Elizabeth Fleischman, a röntgenvizsgálatok egyik úttörője pedig a saját bőrén is megtapasztalhatta ezt. Fleischman osztrák bevándorlók gyermeke volt, és San Franciscóban nőtt fel. Miután otthagyta a középiskolát, Fleischman egy világrengető tudományos újdonság, a röntgensugárzás bűvkörébe került, amelyet Wilhelm Röntgen német tudós fedezett fel 1895-ben.
Fleischman pénzt kért kölcsön az apjától, majd egy röntgengépet vásárolt, és megalapította saját röntgenlaboratóriumát – az elsőt Kaliforniában. A röntgensugarak segítségével azonosította a spanyol-amerikai háborúból hazatérő katonák sérüléseit. Míg Elizabeth Fleischman ügyelt arra, hogy megvédje betegeit a röntgensugarak okozta égési sérülésektől, saját biztonságára nemigen volt gondja. Hosszú órákat dolgozott a laboratóriumban, és mint a kor legtöbb tudósa, ő is saját magán tesztelte röntgenkészülékeit. 1905 januárjára a jobb karján rákos daganat alakult ki, és amputálni kellett. Azonban a rák ekkor már súlyos áttéteket okozott, és Fleischman még az év augusztusában meghalt.
Elizabeth Fleischman (fotó: Wikipedia)
Andrej Zseleznyakov – Méregkeverés
A hidegháború idején mind a szovjet, mind az amerikai kormány szigorúan titkos tudományos kutatásokat folytatott a biológiai és vegyi fegyverek előállítására. Az Egyesült Államokban a CIA által elindított MK-Ultra program keretében azt vizsgálták, hogy az LSD-hez hasonló drogokat hogyan lehet tudatbefolyásolásra használni. A Szovjetuniót kevésbé érdekelte a pszichológiai hadviselés, ehelyett kifejlesztette a még ma is rendszeresen bevetett novicsokot – a leghalálosabb idegmérget, amelyet valaha előállítottak. A novicsok legkorábbi áldozata Andrej Zseleznyakov, a fejlesztésén dolgozó egyik tudós volt. Zseleznyakov 1987-es kutatásai során érintkezett – véletlenül – a vegyi anyaggal.
Egy néhány évvel későbbi interjúban így számolt be a minden bizonnyal felejthetetlen élményről:
Körök jelentek meg a szemem előtt: vörös és narancssárga. Csengés hallatszott a fülemben, elakadt a lélegzetem. Eluralkodott rajtam a rettegés: úgy éreztem, hogy valami szörnyűség fog történni.
Bár a tudósnak nem sokkal az 1987-es baleset után beadták az ellenszert, élete hátralévő részében krónikus gyengeség, depresszió, epilepszia és koncentrációképtelenség gyötörte; 1993-ban halt meg epilepsziás rohamban a saját lakásában.
Haroutune Daghlian – Atomfizika
Az amerikai kormány által finanszírozott Manhattan Project keretében készültek el a világ első nukleáris fegyverei. Azonban a program nem csak az atomfegyverek áldozatai számára jelentett katasztrófát, hanem számos tudós halálát is okozta.
Haroutune Daghlian örmény-amerikai fizikus volt, aki még egyetemi hallgatóként kezdett el dolgozni a Manhattan Projectben; olyan kísérleteket végzett, amelyek azt vizsgálták, hogy pontosan mekkora tömegű hasadóanyagra (urán, plutónium stb.) van szükség egy robbanáshoz. 1945. augusztus 21-én egy kisebb hiba Daghlian halálát okozta: ugyanis véletlenül egy tömb volfrámkarbidot ejtett egy radioaktív plutóniummagra. Mivel ez nukleáris reakcióval fenyegetett, Daghlian úgy döntött, hogy kézzel szereli szét a rendszert, és ezzel halálos dózisú sugárzásnak tette ki magát: kómába esett, és kevesebb mint egy hónap múlva meghalt.
Egy évvel később Louis Slotin kanadai fizikust pontosan ugyanaz a plutóniummag ölte meg. A baleset 1946. május 21-én történt, amikor a csavarhúzója megcsúszott, miközben a magot berilliummal bevont félgömbökbe próbálta zárni. Slotin a testével védte a többi tudóst a helyiségben a kialakuló nukleáris veszélytől, miközben maga is nagy mennyiségű sugárzást szívott magába; mindössze kilenc nappal később meghalt. A The New Yorker szerint a plutóniumdarabot, amely Daghlian és Slotin halálát okozta, ma Démonmagként emlegetik.
Haroutune Daghlian (középen) és Louis Slotin (szemüvegben) (fotó: Wikipedia)
English (US)