a kopasz erdők mélyét napestig uralja.
A kíváncsi szemnek meghitt nyugalmat ígér,
mily csodálatos a hulló levélen az ér.
A novemberi őszben korán esteledik,
keresztfák tövében a lélek megjelenik.
Mécsesek ezrei világítják az eget,
sírok mellett járva könny áztatja a szemet.
A temetőkertben, hol őseink nyugszanak,
a sírra elsárgult falevelek hullanak.
A föld a hant alatt emberi sorsot bújtat,
az élő csendben gyászolja a hűtlen múltat.
A szél a fákon együtt rezdül az ágakkal,
magányos síron madárka küzd a bánattal.
A lehulló levéllel egy sündisznó játszik,
a lombkoronák helyén árva fészek látszik.
Aki nem részesülhetett papi áldásban,
annak csontja ott fekszik egy messzi szántásban.
Bár a teste nem, de a lelke hazatalált,
elvitte a mennybe az értelmetlen halált.
Már csend van, köd szitál, öreg bagoly sem huhog,
elhagyott hantok láttán reped a szívburok.
A sírkövek egy másik korszakról vallanak,
hajnalra a fények csendesen kialszanak.
English (US)