simogatta a békés lelkemet.
Végtelen színkavalkád uralta
az erdőt, mezőt és a kertemet.
Illatcseppet fújt a hajnali szél,
madárdallal ébredt fel az erdő.
A Föld másik felén táncolt a tél,
szekrényben aludt a meleg kendő.
A vonuló ludak még pihennek,
a vadász már tárazza a töltényt.
Ám az égiek másképp üzennek,
békétlen lelkem siratja a fényt.
Harmatcseppet fúj a csintalan szél,
köd mögé bújik egy szégyenlős őz.
Árva madárka erdő mélyén fél,
sárga avarágyon jött el az ősz.
A rozsdavörös falevél ámít,
elkorhadt fában lapul egy kukac.
Csapdába csalt rókakölyök sántít,
kopasz fák tövében barna kupac.
Az élővilág pihenni készül,
enyészet lesz mindaz, ami szép volt.
Az élő végül sorsával békül,
csillaghullást küld nekünk az égbolt.
Leonidák raja hullik fentről,
a látványuk csodálatos élmény.
Az égiek küldték le a mennyből,
fénycsíkokban él tovább a remény.
A Földre egykor mi így kerültünk,
csillagpor ragadt a kezeinkhez.
Mert csillagok porából születtünk,
egyszer visszatérünk őseinkhez.
English (US)