Mikor édesanyám megsimogatta nagyanyám sírkövét.
Alig érthetően súgta: hamarosan megyek.
Nincs már itt dolgom, és egyre nagyobb teher leszek.
Az arcán könnycsepp gördült le némán.
A vágy pírt festett arcán.
Olyan nehéz volt mondani bármit is neki.
Marasztalni, mikor az életet már nem hiszi.
Nem vagy teher! Ne mondj ilyeneket!
Nem szólt, csak sokatmondón rám nézett.
Mindketten tudtuk, teher neki az élet.
Betegsége tőle rég mindent elvett.
Kivittük a temetőbe Mindenszentek napján.
Akkor a világról keveset tudott már.
De ott, mint akit rég várnak, és ő megérkezett.
Arca kisimult, s némán könnyezett.
Akkor ott csak ketten voltak.
Értette, mit üzennek a holtak.
Nagyanyám anyám szívére ült csendesen.
Látszott, hogy rég nincs jelen.
Mert olyan béke szállta meg, mint aki bizonyosságot nyert.
Egyedül ő tudta, nagyanyánk mit felelt.
A gyertyák imádkoztak együtt velünk, az ég kapuja megnyílt.
Azon a Mindenszenteken nagyanyánk vigasztalni járt itt.
Mit mondott? Nem tudja senki.
Édesanyánk titkát is sír fedi.
Megsimogatom fejfáját, nem hallom, de érzem.
Béke száll meg, ahogy édesanyám akkor régen.
English (US)