elmélázni búsan sétálva
a sírok közt szeretően.
S a neveket keresően,
sorsok, életek, évek,
örömök, vétkek, szenvedések
szólnak fecsegően.
Kinek ez, kinek az jutott,
s közös a végső csend,
ami itt honol.
Itt már semmi se kell,
csak a nyugalom,
az száll a fellegekkel
tovább, múló barnán,
nyakamba hulló levelekkel tarkán.
S hervad már a virág, a koszurú
minden az elmúlásba érik, tornyosul,
hát jön a hó.
Itt mindig ősz, hideg tél van,
a tavasz, a nyár is az,
s hiába égnek a vágyak,
mégis fáznak, félnek az érzelmek.
A bársonyvirág, lelkem simogatása is szúr,
és mindig hiányzik valaki, keresem, emlékezem.
Emberi élet mi végre? Ha vége a halál,
a halálra születtünk?
Gyilkos hát az élet, gyilkos a lét, a küzdés,
a történelem a társadalomba érett csoportosulás.
A zsákmány, haszonszerzés vére kísért!
Nem szelídült, kinőni nem tudjuk.
A végtelen mégis véges,
a vég végtelen,
Mi mindig vétkezünk.
Küzdünk mindennel,
s az egymásban sarjadzó vétket,
ami aljasul, felülírni nem tudjuk.
Felülírni hogy lehet?
A szeret, értelem, a vallás is kevés.
Minek az ellenszere nézet, a tudomány. Generációk jönnek, de a gének?
Nincs változás, evolúció, revolúció,
földhöz ragaszt mindent gravitáció,
bár egyféle mozgás alapja.
S az élet a furcsa létét
megoldva feloldja a halál,
el, vége, gazdát cserélt az energia.
Jó itt, a csendes, őszi temetőben, s a génekben talán lesz változás.
English (US)