Mormoljunk elhunytainkért imát,
Hófehér krizantémkoszorúba
Lelki üdvökért gyújtsunk gyertyát,
Mert bennünk élnek ők,
Minden gondolatunk náluk jár,
Idézni arcuk, jaj, mégis úgy fáj,
De talán így könnyebb az elfogadás,
Szívünk értük szomorúan dobban,
Miközben oly megrendítő a némaság,
Pereg a sok szép óra fátyolos szemünk előtt,
Még most sem akarjuk érteni,
Miért is lett a hideg sír a lakhelyük,
Cipelni vagyunk kénytelen a fájdalmunk,
Hiába múlnak az évek, nem lesz könnyebb a súly,
Hát égjenek ragyogón a fények,
Ma minden halottainkról szól,
Igaz, nélkülük a holnap sem lesz könnyebb.
Ez a nap erősebben tépi gyászunk sebét,
Minden porcikánkon fekete lepel,
A múltra gondolva a könnyük megered,
Bánatunk gyöngyként emlékükre hull.
English (US)