Technótól megőrülő, becsokizott gyerekek között toltuk le az év buliját

Vasárnap délután öt óra van, odakint lágyan körbeölelik a Dunán ringatózó hajót a nap utolsó sugarai, a maradék levelek kétségbeesetten kapaszkodnak a faágakba a sétányon, még a rakpart morajlása is szelíd, a város készül a következő hétre. A hajó gyomrában ebből azonban semmit sem érzünk, a szigorú tört ütemek ugyanúgy dübörögnek a gyomrunkban, mint a fülünkben, próbáljuk nem kilögybölni a repohárból az alkoholmentes sört, de esélyünk sincs. Éppen útban vagyunk ugyanis, amikor egy múmia és Pókember fénykardozni kezd, hátulról három Wednesday Addams próbál beszállni, a buborékfújó gép pedig csak azért nem kap miket telibe, mert a csövére éppen rácuppan az arcával egy kisfiú, aki valamiért az összes szappanbuborékot le akarja nyelni, még mielőtt a többiek elkezdenének hadonászni utánuk.

A színpadon, ahol éppen Ludmilla készül lesújtani a droppal, egy apa próbálja leszedni a fiút a gépről, mellette egy anyuka törli fel a kifolyt ivólét, egymásra néznek bátorítólag, talán férj és feleség, talán most látják először egymást, nem is számít: a techno, ahogy a PomPom Party bulisorozat szevezője lapunknak fogalmaz, összehoz, nem szétválaszt, az A38-on, a halloweeni különkiadáson pedig mindenki egy nagy család része volt, a szó minden lehetséges értelmében.

A PomPom Party Budapest egyetlen bulisorozata, ahol felnőttek és gyerekek egyszerre veszíthetik el az eszüket kompromisszumok nélkül. Ez utóbbit úgy értjük, hogy a zene pont olyan, mintha nem lennének ott gyerekek: minden alkalommal más neves dj-t kérnek fel, általában a 90-es évek underground húzónevei közül, Ludmilla, aki lazán váltogatja a breakbeatet, a hagyományos technót és drum and basst, szintén a Tilos Rádónak hála lett ismert, de az egyik utolsó buliját is gyerekeknek és szülőknek tartotta az egy éve elhunyt DJ Palotai. Ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy főleg a szülőknek szól a buli, a gyerekeket inkább a külsőségekkel, és nem a zenével kötik le, de Venczel Sára szervező szerint ez nem ilyen egyszerű. „Nehéz megmondani, ki élvezi jobban” – mondja az nlc-nek Sára, aki maga is a tánctér közepéről szemléli a bulik dramaturgiáját.

„Először nagy meglepődést látsz a szülők arcán, aztán az egyikük elkezd táncolni és lazulni, és magával viszi a másikat is. A gyerekek könnyen ráhangolódnak, mert érzik a ritmust, sokka jobban képesek reagálni rá, mintha akusztikus, énekes zene lenne.” 

A mindenkori kisteremben – ez a hajón az Orrstúdió – nyugisabb játszó- és kézműves sarkok várják a gyerekeket, ha sok nekik a zene, mindig jelzik, és átviszik őket a szülők. (Aztán legfeljebb egymást váltva visszaszivárognak.) „Lehet nálunk fülvédőt is bérelni az érzékenyebb fülekre, de a zene is halkabb, mint egy rendes klubbuliban. Sok gyerek emlegeti utána és kéri, hogy menjenek újra, és van, hogy a szülők visszajárók. Sok-sok törzsvendég van, aki majdnem minden buliba eljön. Nagyik is jöttek már gyerekkel, baráti társaságok és testvérek is együtt a családdal. Összehozza őket, az biztos.” Sára ismer olyan családot is, ahol az apuka nem jön: nem azért, mert nem szeret bulizni, hanem éppen azért, mert túlságosan is szeret, és ha már beszabadul a tánctérre, akkor „rendesen” megtolja.

A bulik biztonságosak: Sáráék előre bejárnak minden helyszínt, és „szülőszemmel” is figyelik a lépcsőket, kiszögelléseket, és a többi pontot, ahol a gyerekek megsérülhetnek. Ha találnak ilyet, átalakítják, vagy körbekordonozzák. „Szerencsére még sosem történt baleset. Persze a legkisebbekre végig figyelni kell. Van, hogy az egyik szülő megy egy ideig körbe a gyerekkel, addig a másikkal a barátokkal bulizik, majd cserélnek.”

A PomPom Party-t 2017-ben alapította Sára Dominus Ákossal, és hamar kiderült, hogy fájóan tátongó piaci résbe trafáltak bele: a gyerekek látványos, ingergazdag, jó értelemben fárasztó élménnyel térnek haza (értsd: általában már a ruhatár környékén alszanak a szülők vállán), apa és anya (illetve ezek tetszőleges kombinációja, adott esetben nagyszülőkkel) pedig visszakap egy kis szeletet a fiatalkorából. Évente háromszor-négyszer biztos megrendezik, általában egy-egy ünnep köré tematizálják, de volt, hogy civil szervezetet támogattak, vagy mesefilmpremier afterpartijaként funkcionált. A Covid alatt kimaradt két év, a pandémia utáni első bulikra azonban elkapkodták a jegyeket.

A bulisorozat hamar megkapta a The Family Rave alcímet, amellyel mindent el is mondanak, amit a közönségnek tudnia kell. Komolyan is veszik: figyelnek, hogy mindenki gyerekkel érkezzen, azaz ne szivárogjanak be a kicsik igényeit nem tisztelő kocabulizók. Ilyenkor a választékot is finomhangolják: a szokásos italok mellett felbukkan a rizschips, a Haribo, a csoki- és a zöldalmaszeletek. A gyerekek mozgáskultúráját nézve nincsenek illúzióink, hogy ezek közül melyikekre és milyen mennyiségben mentek rá: ilyen gyors reflexekre és reakcióidőre még a kétezres években obligát Prodigy-koncertek pogószekciójában sem volt szükségünk.

A szülőkről nem is beszélve. „Sokaknak ez az egyetlen buliélménye az elmúlt években, és odavannak a lehetőségért. Sőt, ez az egyetlen ilyen élmény, amit a párjukkal élhetnek át, mióta megszületett a gyerekük – sokaknak ez felér egy randival.” Még az is hálákodva kommentel a bulik után, aki nem áll be táncolni, hiszen a látvány és a zene így is üdítő élmény a gyerekpesztrálós hétköznapokhoz képest. Sok szülő pedig érzékenyít: „mesélnek a gyerekeknek a fiatalkori partikról, így vezetik be őket a tudatos bulizásba.”

Fotó: Neményi Márton

A gyerekeknek pedig minden buli farsang: nem csak februárban, vagy Halloween és szilveszter idején – utóbbi egyébként idén is lesz –, öltöznek be, hanem most már tavasszal és nyáron is beöltöznek, és a szülőket is egyre kevésbé érdekli, hogy van-e ürügy jelmezbe bújni. „Érezni szeretnék a szabadságot: hogy pár órára kilépnek a mókuskerékből és megőrülhetnek legálisan a gyerekeik társaságában, akiket ez szintén felszabadít.”