éppen úgy, mint a híres, régi nagyok.
De ők már mindent megírtak helyettem,
ami megtörtént eddig a valós életben.
Nem írhatok én tőlük szebbet, jobbat,
amit még soha nem szavaltak volna el.
Hiába markolom meg kezemben a tollat,
bizony, csak áttetsző szavakat írna le.
Írhatnék én népemről, drága hazámról,
mindannyiunk lelkét éltető magyarságról.
De az csak a régi nagyjaink hite lenne,
amit versem múltjukról újra felidézne.
Bejárhatnám én a világnak minden táját,
megláthatnám annak csodálatra méltó báját.
Ők már előttem mindnyájan jártak ott,
maguk után hagytak oly sok édes dallamot.
Írhatnék a régmúlt mesés népi világról,
igaz értékű, szívbéli felmenőink sorsáról.
De biz csak poétáink szelleme kísértene
még akkor is, ha mind biztosan megértene.
Jó lenne, ha majd engem is szeretnének,
verseimben szép zsoltár énekre lelnének.
S olykor a szomorú, halotti, néma csendben
eggyé válhatnák velük testben, lélekben.
Őseink igaz erejét magunkévá kéne tenni,
szívünkbe testvériségnek magját ültetni.
Nem mondani, hogy a vonat már elhaladt,
vérünkben nemzedékünk ereje megmaradt.
Én csak egy botcsinálta tollforgató vagyok,
talán jobb lesz, ha inkább mégis hallgatok.
Ti, máig csodáltra méltó poéta nagyok,
lábatok nyomában tovább csendben haladok.
English (US)