nyugalmát semmi nem zavarja,
a köd talpig áll.
Mint nehéz takaró, borul rája,
most minden a későősz
szomorú fejfája.
A gyér fű dérlepte, és egyre csak hűl,
a szmog, mint mázsás súly,
a mellkason megül.
A lombkoronát felfalja az enyészet,
minden évben így van,
ilyen a természet.
Az elmúlás most mégis belém mar,
s a szívem szorítja,
mint hatalmas, görcsös kar.
Elillant a szépség, elszállt a nyár,
fölöttem egy varjú kering,
és azt mondja: kár!
Mézillatú éjszakák, szikrázó napsütés,
nagyon messze jártok,
az úr most a szürkeség.
Az égen sötét felhők kúsznak,
álmaim velük csendesen elúsznak,
vágyak és szerelmek,
mind tovatűnt messzeség,
és a feltörő sóhajom elnyeli a szürkeség.
English (US)