az időtlen Művész
újrafesti vásznát.
Megpihenve látnád,
mint lesz keze nyomán
foszló napok során
hamvasból sömörös,
búcsúzó bronzvörös,
harsányból fáradt zöld,
reggelre dér-fehér
a bársony, barna föld.
Unva a táj ifjú báját,
lecseréli díszruháját.
Égre foncsorfodrot pingál,
lombra csupasz ágat firkál,
ha úgy tartja hanyag kedve,
némelyét hagyja feledve.
Eluralkodnak a lármás,
felfuvalkodott sárgák,
archaikus mozdulattal
bánik el a jámbor kékkel,
indulatos tűzpirossal.
Ágaskodnak rőt, rejtelmes árnyak,
vakmerő fények kikandikálnak.
Nem hiszik, hogy vége van a nyárnak.
Messzeségből opálos Nap figyel
bánatosan, lemondón, szelíden,
arca elé fátylat von irigyen.
Sóhajtva szállong ezer-szín levél,
míg földet ér, még naivul remél
- ha nem jön fagy, egy darabig elél.
Aranyavar a talajon,
bús fény csorog a falakon.
Pazar így is, nem tagadom.
Ám a kezek már hidegek,
sok kis élet csak didereg,
a szürke ég is pityereg.
Szánja-bánja hiúságát,
takargatva számos ráncát,
elsiratja ragyogását.
Gyarló testemen kívül
lassan a lelkem is kihűl.
Burkolóznék szeretetbe,
oltalmazó, hű melegbe,
de hová lett a takaróm?
Fessél azt is, piktorom!
English (US)