Régóta a reményemet szorítottam markomba,
S te jöttél, mint télre tavasz
Ajtómba,
A még meg maradt érzéseim láttam rá az
Arcodra.
Érinthetetlennek éreztem magamat
Melletted,
És a sorsommal sem kell többé a kesztyűt már
Felvennem,
A pillanatnak éltem, két fél egy
Egészben,
Te voltál a hűvös és a meleg egy
Személyben,
Te láttad a törött, kicsit meg is gyötört
Énem,
Azt is, ahogy levetkőztem minden
Büszkeségem,
Azt is, ahogy kitártam a világomat
Néked,
S hófehérbe öltöztettünk, minden
Sötétséget,
Veled együtt kitöltöttük a sok ürességet,
S félmosollyal nyugtáztuk a sok különbséget,
A még nem értett problémákból alkotottunk szépet,
Majd önmagammal kéz a kézben hagytál szembe szélben.
English (US)