négykézláb csúszok a temetői sárban,
az ingem nehéz és lóg, rázkódik a vállam,
sírok között sírok, a könnyem az eső-árban
elvész s a mocsokkal összevegyül,
súlyos sötét csíkja az arcomon megül,
olyan vagyok mint Krisztus a kereszten,
csak épp a bűnömet el nem eresztem.
Kihánynám, ha lehetne, a hitvány létezésem,
fűtengerben fürödnék tisztán s merészen,
fehér ingem lobogna s én boldog-szerényen,
ölelném a világot nem feketén-fehéren.
De nincs már választás, a sár konok s lehúz,
álmoknak nincs helye, az idő lassan bezúz
minden színes ablakot s marad a kínzó csúz
és az öregség, mely naponta élve nyúz.
Ekkor felriadok erős kéz rángat,
kisdedem s asszonyom álmomra támad,
ijedten néznek rám, nem értik hol jártam,
sohasem tudhatják odalenn mit láttam.
English (US)