sírva fakad a fal,
megváltozott a Rend,
a csap hangosan szaval.
Nincs már velem ő sem,
éget a lámpabúra,
ahogy közelről nézem,
a villanykörte miért oly csúnya.
A macska béget, a kutya mekeg,
a Nap hallgat, az éj nevet,
a nyakkendő magától kiold,
a tükörben égő szempár sikolt.
Nincs, nincs, nincs,
most már soha sincs,
holnap reggel sincs,
délután felé sincs.
Lassan majd befedi a kéreg
a lelket, s mint sompolygó méreg,
tompítja fájdalmam az idő,
csak érzem magam, de nem tudom, ki ő.
English (US)