„Vannak büszke családok, akik nehezen viselik, ha a családsegítő megkeresi őket”

A statisztikák szerint Magyarország térképe minden téren nyugatról kelet felé „lejt”, vagyis ahogy távolodunk Győr-Moson-Sopron megyétől, elhagyjuk a fővárost, és közelítünk Szabolcs-Szatmár-Bereg felé, úgy nehezedik a helyzet szociálisan. Fogynak az előnyök, nőnek a hiányok. Ám mindez csak az össz-számokat nézve igaz, mert földrajzi faktorok mellett azért sok minden más is szerepet játszik. Ahogy természetesen a keleti határnál sem él nehezen mindenki, úgy Ausztria szomszédságában sem feltétlen arany az élet. Zárványok mindenütt vannak, hiszen bizonyos mutatók – például az etnikai hovatartozás, a képzetlenség, az egyszülős helyzet vagy az intézményben nevelkedés bármelyik megyénkben hátrányt jelenthet. Érdemes tehát árnyaltan szemlélni a gazdagság-szegénység sokszor leegyszerűsített tengelyét.

Mostani riportunk az ország nyugati felére fókuszál, ám kiderül, hogy a problémák sokszor egészen hasonlóak ahhoz, amelyeket innen több száz kilométerre tapasztaltunk, és

Családsegítő mindennapok

Pacsa településen járunk, Zala vármegye egyik kisvárosában, a Zalaegerszegi és Nagykanizsai Család – és Gyermekjóléti Központhoz tartozó Szociális, Család – és Gyermekjóléti Szolgálatnál. „Az ellátási területünk közel negyven településén változó arányú a nehéz helyzetű családok száma. Nem nevezhetjük halmozottnak ezeket a hátrányokat, sok esetben mégis megrendítő látni” – kezdi a beszélgetést Marietta, aki családsegítő és szakmai vezető is egyben. „A mi feladatunk a pártatlan és előítéletektől mentes segítségnyújtás. Ha kint vagyunk egy családnál, nem hangsúlyozzuk a hivatalos szerepünket, igyekszünk támogatóként jelen lenni.” 

Pedig elképzelni is riasztó, hogy egy, a Gyermekjóléti Szolgálathoz érkező jelzés nyomán váratlanul megáll az ajtóban két idegen és a gyerekekről faggatja a szülőket.

A Családsegítő Szolgálat munkatársai, Tünde és Marietta éjt nappallá dolgoznak a legszegényebbekért. (Fotó: Gyerekszoba.hu)

„Régen ez tényleg így volt – folytatja Balogh Tünde családsegítő. – Nagyon nem jól fogadtak minket, és az első egy-két alkalom arról szólt, hogy leküzdjük a bizalmatlanságot, hogy tudjunk együtt dolgozni. Most már a településeken lakók jobban ismernek minket. Az a szerencsésebb, amikor egy-egy körzetben ritkán történik családsegítő-váltás, így bizalmi kapcsolat alakulhat ki.

Itt például Pacsán ez – én úgy gondolom – nagyon jól működik, erős akadályokba nem ütközünk. Persze vannak családok, akik nagyon büszkék, és igyekeznek kitörni abból az élethelyzetből, amiben élnek vagy éltek korábban, ezért nehezen viselik, hogy a családsegítő megkeresi őket, mert elakadtak egy életszakaszban…

Időközben sorban érkeznek a Családsegítő Szolgálat munkatársai.  Az egyik folyosón hatalmas táblák, kézzel írott feliratokkal: a heti, napi tennivalók sorakoznak a rubrikákban. „Ez mindenkinek segít. A kollégáknak azért, mert egyértelmű, tiszta képet látnak a saját és a többiek feladatairól, nekem pedig azért, mert átlátom és segíthetem a munkájukat – mutatja Komlósi Edit, a Szociális, Család – és Gyermekjóléti Szolgálat vezetője. – Bár magam az egészségügy területéről keveredtem ide, mégsem állítanám, hogy ez könnyebb feladat lenne, mint a betegápolás. Lassan nyugdíjba megyek, de nagyon büszke vagyok arra, ami létrejött itt az évtizedek során… Bevallom, kezdetben fogalmam sem volt, mi az a szociális terület. Valószínűleg csak ülök, pecsételek, a dolgok mennek maguktól. – mondja nevetve.

 Hivatalosan közalkalmazott családgondozó vagyok, és négy órában kinevezett vezető, de egy ekkora területet korrekt irányítás nélkül ellátni, ennyi dolgozóval, segítővel lehetetlen lenne. Nem túlzás, hogy sokszor estig ülök itt a gép előtt. De ha kell, összeszerelem a fűtőpaneleket az iroda padlóján, nem gond.”

A Szolgálat egyébként integrált intézmény, vagyis nemcsak gyermekjóléti feladatokkal, hanem idősellátással is foglalkoznak – a környéken mindenki ismeri őket. A családok egymás között adják tovább az elérhetőségüket, bíztatják egymást, hogy nem szégyen segítséget kérni. Akkor is, ha Dorina, a négygyerekes fiatal anya nem tudja megvásárolni a kenyeret, vagy ha fogalma sincs a szülőknek, hogyan jut be a gyerek a kórházba, autójuk nincs, busz nem jár a településen. 

– Bevallom, nem sok valódi sikerélményünk van… de amikor sikerül valamit elérnünk, az nagyon jó érzés!

– folytatja Edit. – Nekünk tulajdonképpen milyen eszközeink vannak? Saját magunk meg a tudásunk. Anyagi eszközeink nincsenek, és mindig abból indul ki a dolog, hogy nincs pénz. Ha nincs pénz, onnantól kezdve indulnak a családi viták, kezdődik a nélkülözés, a beteg gyereket nem viszik orvoshoz, mert úgy sincs miből kiváltani a gyógyszert.

Ilyenkor segélyeket kérünk, a lányok szoktak menni, gyűjteni üzletekbe, vállalkozókhoz, gyárakhoz, vagy természetben adunk adományokat. Ruhákat folyamatosan gyűjtünk, ha a hátsó irodát megnézed, meg a melléképületet, mindig teli vannak játékokkal, ruhákkal. Ezeket persze nekünk kell szétválogatni, azután le kell ülni, megbeszélni, hogy kinek mi kellhet, milyen méret, milyen bútor… sorolhatnám.

Közben a napi program körvonalazódott, így Tünde és Marietta is útnak indul az első családhoz. – Most a céges autóval megyünk, mert ez rázósabb út lesz – mondja Tünde. –

Ahova most indulunk, ők körülbelül két éve költöztek a környékre – folytatja Marietta.  – nagyvárosból jöttek, a lakhatási problémájuk miatt itt kaptak albérleti lehetőséget a hét gyerekükkel. Tulajdonképpen egy erdőszéli házban élnek, ahol a víz nincs bevezetve. …

Kíváncsi vagy a folytatásra? Ide kattintva elolvashatod!