vagy te nekem a mindennapi kenyér,
formás ajkaid hívogatnak csókra,
igényt tarthatsz már tőlem igazi bókra.
Lehetnél nekem egy szerelmi játszótér,
ahol végetérne nekem a látótér,
nézni téged vágyódva egy életen át,
benned álmodnám éjszakáimnak álmát.
Hold az opálos fényét továbbteríti,
álmaimnak gondolatát lemezteleníti,
bársonyos combodat érzem fejem alatt,
míg forró ajkad csókolja homlokomat.
Tüzes csókokból nőnek ki a szavak,
ezzel ruházlak fel, Te gyönyörű nőalak,
már Múzsám vagy, hisz csak így tudok írni,
e verset is, mint ruhát, így rád ölteni.
Ne dobd rögtön sutba a leírt szavakat,
vándorlásunk során kerüljük mocsarakat,
de ha mégis utad során rád sár fröccsen,
ruhád ledobva ott állsz tisztán, hűen.
Bennem is néha fogalmazódnak búcsúszavak,
vagyok néha olyan, mint változó patak,
hatalmas mederben alig csörgedezik,
aztán a meder víztömegtől görnyedezik.
Ez vagyok erényeimmel, hibáimmal együtt,
előfordulok jóban, rosszban, mindenütt,
vándor vagyok, ám néha oly magányos,
a gondolt út csak néha akácvirágos.
English (US)