A percek cseppenként emésztik fel
keserű, nélküled-ízét a létnek.
Téged már békén hagy az élet,
de nehéz az, ki nincs itt, mint egy mozsár,
szívet zúz porrá,
és tüskéket szúr körmök alá a hiány.
A rémült tudat
már alig fér meg ugyanabban a testben,
mintha az űrbe esne, végtelen zuhan.
Az elevenemből kimart üreg
nem tűnik el
az idő ütemén lepergő
homokszemekkel.
Hiányod betölthetetlen.
A szempillák alatt
eltört emlékek sora szétfolyik,
a fogak mögé szűri
a tehetetlenség áttetsző tajtékjait.
Ha majd észrevétlen léptekkel,
lassan homályba hátrál a múlt,
te már örökre a része leszel,
és időtlen folytatódsz az időkön túl.
English (US)