Egy végtelenbe zuhanó sóhajjal
megkaptad a nemlét kegyelmét.
Nem álltunk még készen,
csak szótlan elillant a lét,
megunva téblábolását a halál,
szemedre terítette üvegselymét,
hogy ne lásd, hogyan töri kerékbe
szeretteidet a tehetetlenség,
amikor lehámozza rólad
a viseltes kínok fantomszövetét.
Aznap sem búcsúztál,
mosolyogva terveket szőttél
szedált fájdalmak közt tévelyegve
a torzult álmok peremén,
de tekintetedben még lengette
hite zászlaját a remény,
és te igaz szívvel küzdöttél.
Tudom, maradtál volna még,
de az elrendeltetett mázsája
maga alá gyűrte az élet rongy erejét.
Egy pillangó valahol szabadultan él,
már nem verdes a bordakosárban,
a csend nem kérdezett, csak elengedett,
és mert itt voltál, elmehettél oda,
ahol teljességed pihenésre lelt.
Létünk üres meder nélküled, nehéz,
de soha nem szűnsz meg,
bennünk majd szótlanul is beszélsz,
csak nyugtot hagy az élet,
hogy egy jobb helyen lehessél.
English (US)