129 ember életét követelte az elátkozott expedíció

A Kanada északi, sarkvidéki régiójában mintegy 13 ezer négyzetkilométeren elterülő King William Island a bolygó 61. legnagyobb szigete, lakosainak száma azonban az 1500-at sem éri el, a helyi populáció egyetlen településen, Gjoa Havenben él. Könyörtelen, kopár, fagyos és szeles vidék ez, sokáig egyedül a szélsőséges tájhoz alkalmazkodott inuitok voltak képesek elboldogulni erre.

A sziget északi területén, a Cape Felixnél viszonylagosan elrendezett kövek jelzik: egykor egy tábor állt itt. Közel 180 évvel ezelőtt egy csapat brit tengerész a túlélésért küzdve vert tábort ezen a helyen, történetük a sarkkutatás legsötétebb, legtragikusabb fejezete.

1845 májusában Sir John Franklin vezetésével két hajó indult útnak az angliai Greenhithe-ból, a cél az Észak-Kanadában húzódó, az Atlanti-óceánt és a Csendes-óceánt összekötő Északnyugati-átjáró feltérképezése volt. A HMH Terror és a HMS Erebus fedélzetén összesen 24 tiszt és 110 fős csapat utazott, Grönlandról öt embert utóbb betegség miatt hazaküldtek – ők a szerencsések közé tartoztak. A 129 megmaradt tengerészből 1850-re

valószínűleg már egy sem élt, felemésztette őket az éhség, a hideg, a betegség és talán az erőszak.

A tragédia híre már a korabelieket is megrázta, a Franklin-expedíció sorsának megismerése pedig azóta is számtalan hivatásos kutatót és amatőrt foglalkoztat. Rengeteg még a kérdőjel, az elmúlt években azonban – nem kis részben a modern technológiának köszönhetően – egyre több részlet tárult fel a történtekből.

Pictures from History / Universal Images Group / Getty Images Sir John Franklin

Jegyzet egy kőhalomban

A Terror és az Erebus legénységének tagjai a grönlandi Whalefish Islandsről küldték haza utolsó leveleiket, ez volt az utolsó alkalmuk a kommunikációra a nyugati világgal. 1845 júliusának végén két bálnavadászhajó még megközelítette a csapatot a Baffin-öbölben, ahol a felfedezők a jobb időjárási körülményekre vártak, a bálnavadászok voltak az utolsó európaiak, akik látták őket.

Az ezt követő időszak történései homályosak, a közel két évszázadnyi vizsgálódás dacára sem sikerült teljesen rekonstruálni az eseményeket.

A tragédiát alapvetően régészeti és antropológiai kutatásokból, valamint az őslakosokkal folytatott beszélgetések alapján lehetett rekonstruálni, csupán két közvetlen forrás akad – ezekben az expedíció tagjai maguk számoltak be a sorsukról.

Ami biztos: a legénység 1845–1846 telét a Beechey Islanden töltötte, itt három tag vesztette életét, akiket el is temettek. 1846 nyarán továbbindultak, ám nem sokkal később, a King Williams Island közelében elakadtak, innentől a Victory Point-i, illetve Gore Point-i jegyzet ad biztos támpontot – előbbit már 1859-ben felfedezték egy kőhalomban.

A levelek első, közel azonos, nyomtatott része alapján a Terror és az Erebus a környéken vészelte át 1846–1847 telét, 1847 májusának végén pedig még mindig a jégben vesztegeltek továbbra is Franklin parancsnoksága alatt. A legénység úgy döntött, hogy egy – két tisztből és hat matrózból álló – csapatot érdemes a szigetre küldeni, a Graham Gore és Charles Frederick Des Voeux irányította felderítők a dokumentumok tanúsága szerint el is érték a Victory Pointot.

Az itt talált jegyzet egy második, kézzel írt, a margóra felvitt részt is tartalmaz. Ez nagyjából egy évvel későbbre, 1848 áprilisának végére datálható, ekkorra a csapat hátrahagyta a hajókat, amelyek – mint kiderült – 1846 szeptemberében estek csapdába.

A második feljegyzés születésekor már Francis Crozier kapitány irányította a 105 túlélőt, Franklin ugyanis 1847. június 11-én elhunyt. A szöveget James Fitzjames, az Erebus új kapitánya, illetve maga Crozier hagyta hátra, miután megtalálták Gore és Des Voeux korábbi jegyzetét. Előbbi ekkorra szintén halott volt, de valószínűleg utóbbi is elhunyt, esetleg cselekvésképtelen lett.

A Victory Point-i irat kézzel rótt szakaszában rögzítették továbbá, hogy a csoport a Back’s Fish irányába indult tovább. A folyó a kanadai szárazföldön, a Victory Pointtól 400 kilométerre húzódik, a csapatnak részben a befagyott tengeren kellett haladnia. Mai tudásunk szerint az utat senki sem élte túl, a megmaradt csapat tagjai feltételezhetően több száz kilométerre haltak meg a legközelebbi nyugati településtől.

Kannibalizmusra kényszerültek

Miután két év telt el úgy, hogy nem érkezett hír az expedíciótól, Nagy-Britanniában egyre nőtt az aggodalom, így 1848 tavaszán elindult New Yorkból az első mentőcsapat. Sem ezen küldetés, sem bármely másik későbbi misszió nem bukkant túlélőkre, ám az elkövetkező években apránként újabb és újabb részleteket sikerült dokumentálni, ezek révén bebizonyosodott: tragédia történt.

Tíz év alatt több tucat keresőutat indítottak, az inuitok beszámolóiból pedig már az 1860-as évek elejére számos részletre fény derült, többek között arra, hogy a túlélők éheztek, és kannibalizmusra adták a fejüket. Az őslakosok bizonyos, az expedícióhoz köthető tárgyakat is megőriztek, többek között Franklin, Fitzjames és Crozier ezüstvilláit.

A korszakban hátrahagyott felszereléseket, mentőcsónakokat, személyes tárgyakat, tábornyomokat, sírokat, emberi maradványokat találtak, és ekkoriban kerültek elő a már említett jegyzetek. Az utolsó 19. századi keresési kísérlet 1878-ban zajlott, ezt követően hosszú időre abbamaradt az érdemi kutatás.

PHAS / Universal Images Group / Getty Images

A modern vizsgálatok az 1980-as években vettek új lendületet, a meglévő bizonyítékok tanulmányozása mellett több új régészeti és antropológiai projekt is megindult. A kutatásoknak köszönhetően újabb leletekre bukkantak, a bizonyos csontokon észlelt vágásnyomok pedig megerősítették a kannibalizációról szóló beszámolókat.

Az 1990-es évek végére ráadásul a korábbi ismereteknek, valamint a technológiai előrehaladásnak köszönhetően a roncsok felkeresése is realitássá vált. Többszöri próbálkozás után 2014 szeptemberében jelentette be a Paks Canada: 11 méteres mélységben, a Wilmot and Crampton Bay-ben, a szárazföld közelében lokalizálták az egyik roncsot, nem sokkal később bebizonyosodott, az Erebusról van szó. A rossz állapotban megőrződött hajónál a későbbiekben rövid merülést végeztek, felhoztak néhány tucat tárgyat, aztán pár évvel ezelőtt újabb, átfogóbb feltárássorozat indult.

2016-ban a nonprofit Arctic Research Foundation a Terrort is megtalálta a King William Island déli részén lévő, napjainkban Terror Bay-ként ismert térségben, 24 méterrel a vízfelszín alatt. Utóbb ehhez a roncshoz robotizált tengeralattjárót küldtek le, az eszköz felvételei alapján a hajó jobb állapotban konzerválódott, a szakértők itt is begyűjtöttek leleteket.

DNS alapján azonosították őket

A vizsgálatok legújabb szintjét a genetikai elemzések adják, az elmúlt években a kutatók a legénység tagjainak élő rokonaitól származó mintákat vetették össze a King Williams Islanden korábban feltárt csontmaradványokkal. Noha sírfeliratokból, antropológiai módszerekkel, személyes tárgyak vagy éppen ruházat alapján korábban is voltak próbálkozások azonosításokra, a DNS-vizsgálatok egészen friss és megbízható technológiát jelentenek.

Az elemzéseknek köszönhetően 2021-ben egy 1859-ben felfedezett csontvázról bizonyosodott be, hogy John Gregoryhoz tartozik, ő az Erebuson szolgált mérnökként.

Ez volt az első alkalom, amikor genetikailag sikerült konkrét maradványokat kötni az egyik áldozathoz.

Az elhunyt az Erebustól mintegy 75 kilométerre jutott, és a becslések alapján 1848 májusában halt meg több társával együtt.

A közelmúltban ugyanaz a kutatócsapat ugyanazon módszerekkel újabb áldozatot azonosított. Az érintett maradványokat 1859-ben Gregory csontjaival együtt találták meg, ám később betemették, és csak 1993-ban fedezték fel újra.

Mind kiderült, a minta Fitzjamestől, a Victory Point-i levél második felének szerzőjétől származott. A kapitány állkapcsának 3D-s analízise során húsfejtésre utaló vágásnyomokat detektáltak, úgy tűnik, a túlélők számára a beosztás, a rang már nem jelentett semmit, elkeseredetten próbáltak táplálékhoz jutni, hogy elkerüljék az éhhalált.

Hatalmas távolságot tettek meg

Mai ismereteink alapján a tragédia több fontos részlete is rekonstruálható, de rengeteg még az elvarratlan szál. Ami biztos: 1847 áprilisában Gore és Des Voeux hat társával egészen a Cape Herschallig, a sziget déli részéig jutott, júniusban pedig Franklin tisztázatlan okokból meghalt. Még azon a nyáron egy csoport tábort állított fel a bevezetőkben említett Cape Felixnél, ám ezt az év végén vagy 1848 elején sietve el is hagyták – hogy miért, az rejtély.

Gore feltételezhetően az ezt követő hónapokban halt meg, majd a túlélők Crozier irányításával 1848 áprilisában, egy évvel és hét hónappal a hajók elakadása után felkerekedtek. A régészeti bizonyítékok alapján déli irányban haladtak, súlyos veszteségeket szenvedtek, a jég felengedése miatt pedig végül többen visszatértek a hajókhoz, míg mások folytatták az utat – esetleg ők is visszatértek, hogy aztán ismételten elinduljanak. Nyárra a hajók elérték a mai Erebus Bay-t.

Nagyjából egy évvel később juthattak el Terror Bay-be, 1849 őszén pedig a túlélők többször is találkoztak őslakosokkal, az ő elbeszéléseik felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak. Egyes feltételezések szerint Crozier 1850-ben mintegy 40 társával már keleti irányba menetelt, többeket hátrahagyva, az Erebus pedig valamikor 1851-ben érkezhetett meg arra a területre, ahol most a mélyben nyugszik. Mielőtt végérvényesen elhagyták, egy maréknyi ember lehetett már csak a fedélzetén.

A Terror és az Erebus egymástól nagyjából 50 kilométerre fekszik a tengerfenéken, több tíz kilométerre attól a helytől, ahol a hajókat a Victoria Point-i jegyzet alapján elhagyták.

Ebből arra lehet következtetni, hogy a legénység a Terrorhoz és az Erebushoz is visszatért, képes volt még mozogni a járművekkel.

Az inuitok visszaemlékezései alapján nem zárható ki, hogy 1851 és 1859 között még több felfedező életben volt, Croziert és legalább egy társát a Baker Lake-nél láthatták utoljára – 320 kilométerre a szárazföld belsejében. A környéken egy kőhalomban egy, a térségtől idegen, keményfából, illesztésekkel készült doboz maradványait tárták fel, ami megerősítheti a beszámolókat – igaz, sokan így is megkérdőjelezik az őslakosok észlelésének hitelességét. Az általánosan elfogadott nézet régóta az, hogy 1850-re mindenki életét vesztette.

Mai ismereteink szerint a legénység tagjaival skorbut, hipotermia és éhség végzett, a vizsgálatok pedig azt mutatják, egyes áldozatok ólommérgezésben és botulizmusban szenvedhettek, feltételezhetően a konzervjeik voltak szennyezettek. Egyes elképzelések alapján többeket akár meg is ölhettek, erről azonban nincsenek értékelhető bizonyítékok.

ullstein bild / Getty Images

További bizonyítékok kellenek

A Franklin-expedíció katasztrófája megrázta a korabeli európai közvéleményt, a történtek pedig azóta is sokakat lázban tartanak. Festmények, könyvek, filmek, sőt, még egy történelmi fikciós horrorsorozat is született a témában.

Ahogy az a hasonlóan rejtélyes eseményeknél történni szokott, a tragédia kapcsán számos találgatás és összeesküvés-elmélet látott napvilágot az évek során. Az inuit beszámolókra alapozva olyan hipotézis is született, amely szerint az egyik, az őslakosok által Aglookaként emlegetett túlélő – aki talán maga Crozier volt –, végül beilleszkedett az őslakosok közé, a környék lakói között pedig akad olyan, aki a Franklin-expedíció egyik tagjának leszármazottja. Mindezek természetesen spekulatív elképzelések.

Az, hogy a történetet minden részletében feltárják, lehetetlen vállalkozásnak tűnik, a 19. század óta elért felfedezések és a modern technológia viszont egyre közelebb visz az események rekonstruálásához.

Többen abban reménykednek, hogy az újabb régészeti feltárásokkal, akár valamelyik roncs maradványai között sikerül további írásos forrásokat, hajónaplót, esetleg személyes feljegyzéseket találni. Bár a potenciális iratok valószínűleg rossz állapotúak, képalkotó módszerek és mesterséges intelligencia segítségével talán kinyerhetők lesznek belőlük információk – már ha valaha tényleg előkerülnek.

The post 129 ember életét követelte az elátkozott expedíció first appeared on 24.hu.