A kakaó köti össze Kádárt és Brezsnyevet

Kész a kakaód. A mondat nem riaszt, ellenkezőleg, jólesőn térít magamhoz. Felnyitja a szemem. Etelka néni szavait hallom, de amit magam körül látok, még álomszerű; nem tudom, hol vagyok. Egy biztos, nem ott, ahonnan a mondat érkezni szokott. A kopogós, kevésbé jóleső szavak nem is váratnak magukra: itt ma nem lesz kakaó, ne áltasd magad!

Mi van, elmentek otthonról?

Hallod, itt ma nem lesz kakaó!

Aztán megismétli harmadszorra is, tagolja lassan, apránként adagolva. Nem lep meg, mindig ezt csinálja, pikírt és lényegre törő. Nem érzeleg, a tények érdeklik. Tényleg nem lesz kakaó; ennyi telik tőle, a másik oldalára fordul. Fütyül rám, ide se bagózik, mintha nem is lenne közünk egymáshoz. Nem ábrándít ki; mitől is volna itt kakaó? Kettőnk párnák közé gyűrt magányára nem csupán hűlő helyünk lepedőráncai figyelmeztetnek, hanem egy hűtőszekrény ajtajának nem oly távoli csapódásai. Kelletlenül nyekkenve nyílik és indulatosan puffanva zárul. Kupak szisszen, kávé kotyog, papucs csusszan.

Beszél a konyha, lépj le; kalap és kabát, olaj és léc. Kopás!, ez a hangjáték címe.

Nem mozdulunk mégsem. Itt nem Etelka néni a főnök. Itt nem tartóztatnak tovább, nem akarnak kakaóval marasztalni. Hívott minket valaki ide? Nem tudom, mondja a hang nyersen. Jöttünk. Elmentünk otthonról.

A kakaómat mindig megittam. Mehettem bárhová, bármilyen messze, bármilyen úton, egy másikon biztosan visszatértem hozzá. Megittam álmatlan és megittam átaludt éjszakák után. Tékozló, elmulatott és átvirrasztott éjszakák után.

Boldogtalanul átolvasott és boldogan átolvasott éjszakák után.

Megittam leverten és csalódottan. Ittam szerelmi bánatban, és ittam sikeres flörtök után. Megittam, ha esett, ha fújt. Kopoghatott jég az ereszen, ringathatta a konyhát az akácvirágok mézes illata, ültem az asztalnál és ittam a kakaómat. Anyám már az előszobában öltözködött, apám túl volt a kávéján és az újságján, ültem és ittam a kakaómat. Etelka néni dinsztelte a hagymát a tűzhelynél, a gyúródeszkán gömbölyítette a szilvás gombócokat, fújtam a kakaómat. Nagyanyám pongyolában az asztal másik végén merengett, előttem a pohár kakaó.

Ittam kortyonként és ittam két slukkra. Anyám egyik betegének, Libus asztalos úr művének, a beépített szekrénynek a pultjáról állandóan szólt a rádió. A hírektől, a Reggeli Krónikától, az időjárás-jelentésektől alig zavartatva, a pontos időjelzésbe keretezetten ültem a kakaómmal.

Ittam, amikor a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, lemondóan, koravén manírral, bölcsen szürcsöltem, nagyapám döbbent arckifejezésére hanyagul legyintve. Én nem voltam meglepődve egyáltalán, jó előre megmondták a szüleim, nemkülönben nagyapám.

Így születtem, így tanítottak, hogy ez van és ez lesz, ők vannak, és ezek lesznek; amíg az oroszok fölöttünk, addig a kommunisták körülöttünk, ez nem változik, így marad biszhundertundcvancig, így nagyanyám. Az oroszok minket is elfoglaltak, most elfoglalják Afganisztánt, nem nagy ügy!

Ittam keserűen, amikor Lengyelországban kihirdették a szükségállapotot. Ezen nem döbbent meg senki, a családom nyugtázta az eseményeket, én azonban megrendülten ittam a kakaót, a megkeseredett kakaót, mert a kiskorú, blazírt és színlelt bölcsesség túlkoros, megrendült és drámai belátássá érett: ez van és ez lesz, az itt-élet: ítélet.

Ittam a kakaómat gyanútlanul, amikor bemondták, hogy Csernobilban „működési zavarok” léptek fel, majd mentem a Tabánba heverészni a barátaimmal, ahogyan anyám a piacra ment, mint máskor, és friss, tavaszi zöldségeket vett a húsleveshez.

Ittam kétségbeesve a kakaómat, ahogyan körülöttem mindenki itta a kávéját, a társasági konyakját, amikor Ceauşescu bejelentette a magyar falvak megsemmisítésének programját. Tehetetlen dühvel ittunk, mert a mi túlélő programunkba ez nem fért bele; mehetnek majd az oroszok a beláthatatlan jövőben akárhova, ha nem lesz, aki túlélje őket, ha nem lesz, aki a székely himnuszt énekelje.

Ittam kisiskolásként Kovács Kati, Szécsi Pál, a Kati és a Kerek Perec, az Abba, a Boney M., a Beach Boys és a Bee Gees számait dúdolva a tánczenei koktélból. Mert akkor még nem tudtam, amit lázas kamaszfejjel, ugyanezekkel a dalokkal kiverhetetlenül a fejemben már igen, hogy ez lesz bizony, az oroszok fölöttünk, a kommunisták körülöttünk, az üzemmódot aláfestő, ahogyan apám mondaná, bárgyú slágerek pedig bennünk.

Ittam az arab–izraeli konfliktus hírei közepette közönyösen. Kakaózásomat ez kísérte szakadatlanul, a hírekben ez volt az állandó elem, ez volt a széles nagyvilág, a palesztinok és a zsidók véget érni nem tudó játszmái. A közel-keleti béketárgyalások minden pontján megittam a kakaómat, az örök Arafat és a fáradhatatlan Begin sakkjátszmáinak minden egyes lépésére megemeltem a csészémet. Szüntelen összecsapások az olajfák alatt, lankadatlan kakaóivás az akácfák árnyékában.

Ittam a kakaómat, amikor meghalt Brezsnyev, és egész nap szimfonikus zene szólt, ittam, amikor meghalt Csernyenko, és egész nap Beethoven szólt, és ittam, amikor meghalt Andropov, és gyászindulókat sugároztak reggeltől estig.

Ittam egykedvűen, mert nem felejtettem el egy percre sem, hogy minden mindegy, amíg az orosz csapatok itt vannak, fölöttünk és körülöttünk, Komjáthy György meg bennünk. Megittam akkor is, amikor Gorbacsov, egy a sok közül, bólintottam szkeptikusan, bejelentette a peresztrojkát, na, zágson, így apám, legfeljebb kevesebb vodkát isznak otthon, itthon úgyis örökre fölöttünk, körülöttünk.

Lelkesen először akkor ittam, amikor Pozsgay Imre azt mondta a rádióban, hogy ’56 népfelkelés volt, akkor mintha elfelejtettem volna meginni, telefonálgattam, szaladtam jobbra-balra, vittem a hírt, hátha mégsem mindigre szól az örökké.

És ittam elégedett lélekkel és zavartan, amikor meghalt Kádár János, mert Kádár gyilkos volt, és behívta az oroszokat, ugyanakkor egy törődött öregember halt meg, egy kiszolgáltatott, roskatag, ismét apám, ránézésre komoly tüdőtágulással küszködő, fuldokló, beteg ember.

Ittam a szülői házban és ittam a balatoni nyaralóban. Ittam a kakaómat, lefetyeltem, nyeldekeltem. Fújtam és lefölöztem, öblögettem vele és hörpöltem, kaláccsal mártogattam, angol keksszel tunkoltam. A Kossuth, a Petőfi és a Szabad Európa Rádió hullámhosszai lötykölték a kakaómat, fodrozták, simították tükrét, ülepítették a csésze alján.

A kakaó volt az epicentrum, hatósugarában pedig teli hűtőszekrény, meleg kádfürdő, tiszta törülköző, mosott és vasalt ruha. Friss lepedő, ropogós paplan, zsebpénz. Ágynyugalom és kívánságműsor. Minden egyes kakaóban benne voltak a korábbi kakaók, az óvodáskoriban a bölcsődések, az iskoláskoriban az óvodások, a gimnáziumiakban az iskolások. Ülök a csésze fölött kantáros nadrágban, kék köpenyben, kitűrt flanelingben, fürdőköpenyben.

Reggel, délelőtt, délben.

A barátaim egyre-másra költöztek különböző albérletekbe, külföldi ösztöndíjakkal hagyták maguk mögött a saját bögréiket, míg én otthon ittam a kakaómat pizsamában.

Női lakásokban leltem kosztra-kvártélyra, hogy aztán minduntalan visszatérjek a kakaóivás szertartásához, celebráljak egy újabb kakaómisét, meghozzam a szükséges kakaóáldozatot.

Visszaszökjek az internátusba, ahol az egyetlen beíratottnak, az egyetlen bliccelő és bukdácsoló diáknak egy komplett, kétgenerációs tantestület tartott erkölcsi és életvezetési alapismeretekből órákat. A reménytelenségtől és a sikertelenségtől egyre dúltabban és kétségbeesettebben oktatták a megátalkodott és elkényeztetett tanulót.

Az örök nebulót.

A vénülő osztályismétlőt.

Legfeljebb két-három nap telhetett el távol a szobámtól, a kakaóivástól, és én hazatértem kakaót inni. Hároméves koromtól zöld, füles műanyag poharakból, iskolásként és gimnazistaként mintás porceláncsészékből, antik, aranyszegélyű tányérkával, mindig kakaó.

Etelka néni minden reggel megfőzte a kakaót.

Egy mondat, kész regény.

A mondataid nem rajtad múlnak, te múlsz rajtuk, és minden múlik általuk. A falvédő mellől mormogja, és nem mozdul, változatlanul a hátát mutatja nekem. Mondatok pörögnek; be-, át- és kitáncolnak, jönnek, ki tudja, honnan. Egy házibuliból, másnaposan, másik reggelből, lakásból. Egy délutánból, egy éjszakából. Könyvekből. Másik országból, évszakból, mindenféle évekből. Például ez sem múlik rajtam, olyan, mintha orrolna rám, neheztelne, mintha én rángattam volna ide, mintha én lennék mindennek a hátulütője, a kerékkötője.

Szó, szó, szó, Szavak.

Jönnek a mondatok az ismerősöktől, a barátoktól, a rokonoktól.

Fűtől-fától. Boldog-boldogtalantól.

Egyszerűek és összetettek; összefoglalnak, szétszednek. Jönnek tőled, megbököm az oldalát; halló! Hiába. Alá- és fölérendelők; maguk alá rendelnek, fölöttem rendelkeznek. Egyszavasak, kétszavasak; helyben hagynak, megdupláznak. Időznek kedvükre, továbblendülnek kényük szerint. Nem tehetek róluk, tesznek rám, én teszek rájuk. Jönnek megállás nélkül.

Itt van ez is: kész a kakaód.

Konyhai mondat volt, de érkezhetett a fürdőszobából, a nappaliból, a balkonról. Erős és lényegre törő volt, végigsüvöltött az egész lakáson. De nem rejlett benne méltatlankodás, számonkérés, nógató szándék. Etelka néni szólt, emelt hangon leszögezte, ha akarom, halljam, kész a kakaóm. Bármikor kezdődhet a nap, tőlem függ, ha késlekedem, a kakaó legfeljebb kihűl, meg lehet melegíteni.

Megmelegíjjem, kérdezi Etelka néni, és megmelegíti.

Etelka néni mindenkinek megtartotta az eligazítást, belekezdett és levezényelte a családi kamarazenét, amelynek koncertmestere és első hegedűse volt egy személyben. Hajnali fél hétkor érkezett, miután öttől, még otthon, meghallgatta a Falurádiót, közben megreggelizett, megette például az előző napi pörkölt maradékát. Vagy a lebbencslevest. Vagy a rakott krumplit.

Én kakaót reggelizem, ő pörcös túrós csuszát.

Etelka néni Juliska nénit váltotta; egy faluból származtak, Juliska nénitől kaptuk Etelka nénit. Egy tavaszi napon érkezett, fényes, hideg reggelen, robbanó lendülettel, és miután katonás léptekkel végigjárta a lakást, hallom ma is, azt mondta, amíg a határban hó van, nincs vége a télnek.

Etelka néni zsellérsorból került Budapestre. Előtte vetett, aratott, csépelt, ültetett, szedett, rakodott. Etetett, itatott, mángorolt. A férje miatt jött a fővárosba, a Feri miatt, mondta Etelka néni. A gyárban kezdtem dolgozni, mesélte, a Weiss-Manfrédban. A háború után ugyanitt, immáron a Csepel Vas- és Fémművekben felkínálták, legyen munkásigazgató. Ő elhárította a felkérést, köszönte, ebből nem kér, nem ért hozzá, mondta a nadrágos embereknek, így ő, az irodában, és úgy, ahogy volt, visszament a gyártósorokhoz, a szalaghoz. Nyugdíjasként takarítani kezdett, mindenben kifogástalan volt, a porszívózásban, a mosogatásban, a szidolozásban, a teregetésben, a hajtogatásban. A portörlésben és a főzésben, az ablakpucolásban. A vásárlásban, a stoppolásban, az ágyneműhúzásban.

A férje közlekedési, másképpen sarki rendőr volt, mondta apám, ötvenhatban, mivel egyenruhát hordott, az utcán halálosan megfenyegették, üldözőbe vették, kis híján meglincselték, így Etelka néni.

Az első közös október huszonharmadikán együtt hallgattuk a Szabad Európa sistergő és recsegő ünnepi műsorát, benne a Kossuth Rádió archív felvételeivel, a konyhai Videoton készülékből, a 25, 31, 41 vagy 49-es rövidhullámot keresgetve, és drukkoltunk, hátha tényleg elmentek, és hátha tényleg nem jönnek vissza az oroszok. Etelka néni elnémult a Szabad Európa műsorát hallván, és még erőteljesebb mozdulatokkal törölgetett, a mosogatóban csörömpöltek az edények. Nem értettük, mitől állt be a fülsiketítő csend, mit jelent a vészjósló hallgatás, Etelka néninek a detonáció erejével felérő szótlansága. Aztán, akárha ő is drukkolt volna, de épp az ellenkezőjének, mint mi, annak, hogy hátha tényleg visszajönnek az oroszok, vagyis amikor a Szabad Európából kiderült, tényleg visszajöttek, és Kádár János kihirdette a munkás-paraszt kormány megalakulását, Etelka néni felemelte a hangját a mosogató fölött. A kezét szenvedélyesen tördelte, ellenforradalomról beszélt, ébredő fasisztákról és a földjüket visszakövetelő földesurakról. Kapitalistákról és burzsujokról. Az egyház birtokait visszakövetelő katolikus bíborosról, Mindszentyről. Szabadon garázdálkodó, köztörvényes bűnözőkről, börtöntöltelékekről.

Szegény Feriről, akit kis híján megöltek.

Akkor a családom némult el. Etelka néni előtt többet nem beszéltünk a magyar felkelésről.

Beszélhettünk viszont a kedvenc könyveiről és íróiról, hallatja a hangját a mellettem fekvő. Etelka néni egész életében olvasott, Mórát és Móriczot, Németh Lászlót és Tolsztojt. Nem beszélhettünk ’56-ról, de a rendszer úgynevezett hibáiról, úgynevezett visszásságairól igen. Etelka néni egyszerre volt az úgynevezett úri világ ádáz ellenfele és az úgynevezett rendszer puritán bírálója. A maguknak kacsalábon forgó, így Etelka néni, villákat építtető párttitkárokról, a villájához kiskatonákkal utat építtető honvédelmi miniszterről, Czinege Lajosról, és persze az emelkedő árakról megvolt a véleménye. Czinege különösképpen szúrta a szemét, mert a fia tisztképzőbe járt, jelessel végzett, augusztus huszadikán a tévében is látni lehetett, amint Lacika leteszi az esküt, harsogja a többiekkel, hogy én, a Magyar Népköztársaság hű fia, Ibolya László, esküszöm, néztük a tévét, egy pillanatra a kamera érintette az arcát, ott a Lacika, kiabáltuk a tévé előtt kórusban, Etelka néni a szemét törölgette, ezért fájt neki a Czinege, mert végső soron ő Lacika főnöke, és egy tisztességes főnök nem viselkedhet így.

Etelka néni első és utolsó mentsvára Kádár János volt.

A Kádár, na, ő aztán nem flancol, mondogatta nagyanyámnak, nézze meg, Juci néni, nézze csak meg, ugyanaz az öltöny van rajta évek óta, nem kérkedik, nem a pult alól vásárol, mint a többi. A krumplis tészta a kedvence. Nem tagadta meg magát, mint mások, nem a dollárboltban veszi az amerikai cigarettát, hanem a trafikban a Munkást. Nem a pulpitusról okos, bemegy a munkások közé a szalaghoz; nem felejtette el soha, honnan jött. A focimeccsen ott ül a tribünön, mint a melósok, drukkol a Vasasnak, a munkáscsapatnak.

Nézze meg a feleségét, mindig ugyanaz a kiskosztüm, retikül. A haja is olyan semmilyen. A hangját nem hallani, ő főz otthon, azt mondják.

A kertjükben csirkéket tartanak.

A Kádár néha vadászik, ez igaz, de azt is csak muszájból, így Etelka néni, az oroszok miatt, velük megy, mert kell, de igazán sakkozni szeret, meg horgászni. Mit gondol, Juci néni, húzta össze a sorokat Etelka néni, ha ő nem lenne, mi lenne. Hát megmondom magának, mi lenne, tette le a pontot, Rákosi lenne, vagy ezek az új rongyrázók lennének mindenütt, Kádár tartja féken a rákosistákat meg a rongyrázókat, vagy ami még rosszabb, folytatta, az urak lennének megint, mint a felszabadulás előtt.

Nagyanyám figyelmesen nézett Etelka nénire és kétlelkűen helyeselt. Igaza van, Etelkám, nélküle nem lett volna vége az ötvenes éveknek soha.

Igaza van, Etelkám, nélküle az egész ország egy merő káderdűlő lenne valóban. Igaza van, nem tudjuk, nélküle mi lesz itt, de sok jóra nem számíthatunk, jelentette ki a nagyanyám, és aprót kortyolt a kávéjából. Etelka néni záró megjegyzésére nem reflektált, inkább némán hűtötte magát belül, nem akart összetűzésbe keveredni. Lehetetlen helyzet, Etelka néni mondja meg neki, mi ne legyen. Etelka néni az ő, a nagyanyám életének egy korszakát semmisíti meg, nyilvánítja nemkívánatosnak azt, amikor még a nagyapám úr volt, ő meg úriasszony. Erre mondja Etelka néni, hogy az még rosszabb, és isten ments, hogy ez legyen. Talán észre sem veszi, át sem gondolta, amit mond, ebben reménykedett magában a nagyanyám, mint később, aznap délután nekem minderről csendes szörnyülködéssel beszámolt.

Moldova György és a Szilágyi Dezső téri református templom tiszteletese, ők voltak Etelka néni kedvencei. Moldova állandó olvasmánya volt, az istentiszteletekre minden vasárnap elment. Moldova sosem hazudik, közölte Etelka néni, ismeri az életet. A Szilágyi Dezső téri templom tiszteletese sem hazudik, ismeri a Bibliát.

Moldova jól ír, a tiszteletes jól beszél.

És, tegyük hozzá, teszi hozzá az ágy széléről csendestársam, Etelka néni ugyanúgy lelkesedett például A ménesgazda című filmért, ahogyan odavolt érte anyád, apád és a nagyanyád. A főszereplőért, a deklasszált, egykori horthysta tisztért, a szakértelme miatt a téeszben nélkülözhetetlen, aztán felsőbb utasításra ismét kegyvesztett, snájdig és fess, így nagyanyád, Bács Ferencért közösen rajongtak. Igen, folytatom, mert a színész egyszerre volt a filmben alakított Bazsi és a románok leigázta Erdélyből áttelepült, elüldözött férfi. Egy igaz magyar, szemben a rezsim által kinevezett, lelkes és jóindulatú, ám bumburnyák ménesgazdával, Busó Janival, így anyámék, Madaras Józseffel. Kovács András filmje az ötvenes évek sötét fényű, komor tükre, amely egyszerre állította helyre a néhai kitelepítettek, állásuktól és tulajdonuktól megfosztottak méltóságát, és sugallta, hogy a korszak bűnei nem rendszerhibából, hanem emberi túlkapásokból adódtak össze. A ménesgazda közönsége, a társadalom néhai kitaszítottjai és jóhiszemű, szerény haszonélvezői, az anyámék-félék és az Etelka néni-félék, ahogyan Kudlik Júlia naponta elmondta a televízió képernyői előtt, békejobbot nyújtottak egymásnak.

És odavoltak a Küldetésért, a Kósa Ferenc rendezte dokumentumfilmért mindannyian. Mentek miatta moziba többször, mert az öttusa-világbajnok Balczó Andrásról szólt, aki a film címével nem pusztán élsportolói mivoltában azonos, hanem a hitéről számot adó, a Mindenhatótól küldetéssel felruházott és nemzeti elkötelezettségéről valló emberként is. A filmet azért ünnepelték, mert Balczó híres fiatalemberként először szólalhatott meg a magyar nyilvánosságban anélkül, hogy klerikális reakciósként a Népszabadság kiszerkesztette volna. A mozik előtt a pénztáraktól húzódó hosszú sorok álltak a Küldetés vetítésekor, a kapualjakban jegyüzérek árulták háromszoros áron a belépőket. Etelka néni, anyám, nagyanyám egyként végigkönnyezték, apám megrendült arccal kísérte végig a filmet, Balczó András a hősök családi terén a legmagasabb posztamensen kapott helyet.

Jánossy Lajos: Örök hely és mindenhol idő

Jelenkor, 2023

The post A kakaó köti össze Kádárt és Brezsnyevet first appeared on 24.hu.