Bosnyák-magyar: Ha megőrizzük a státuszunkat, az még nem egyenlő a fejlődéssel

A magyar labdarúgó-válogatott Bosznia-Hercegovina ellen, idegenben vívta meg negyedik mérkőzését a Nemzetek Ligája A divíziójában. Mindkét csapat négy nyeretlen mérkőzéssel várta ezt a találkozót, ám a mieink péntek este bravúrosnak számító 1-1-es döntetlent játszottak Hollandia ellen, amivel lépéselőnybe is került a bosnyákokkal szemben. A hollandok ellen Marco Rossi csapata majdnem tökéletes bunkerfocit mutatott be a Puskás Arénában, ám a nagy labdabirtoklási fölényben játszó vendégek végül emberhátrányban is megérdemelten egyenlítettek.

Tökéletes célfutball

A boszniai mérkőzés legnagyobb kérdése az volt, mit tud kezdeni a labdával a magyar válogatott. A bosnyákok elleni hazai mérkőzésen már bebizonyosodott: labdával is képesek vagyunk futballozni, ha bevállaljuk a direktebb játékot, az ellenfél térfelén pedig akár Varga Barnabás fejét keressük.

A hétfői mérkőzésen azonban ebből is keveset láthattunk: a mérkőzés egészében 66 százalékban volt a bosnyákoknál a labda – épp ellenkezőleg a budapesti odavágó 65 százalékos magyar labdabirtoklásával…

Az ellenfél játéka annyiban változott az első meccshez képest, hogy Sergej Barbarez 3-5-2 helyett ezúttal négyvédős felállásban küldte fel a csapatát, valamint ezúttal nem állt rendelkezésre a bosnyákok Edin Dzeko melletti másik sztárcsatára, a stuttgarti Ermedin Demirovic, mivel sárga lapos eltiltását töltötte. A mérkőzés alapvetően kevés taktikai érdekességét tartalmazott, így klasszikus elemzés helyett inkább a válogatott fejlődési ívét értékeljük a zenicai mérkőzés tükrében.

A bosnyákok magas labdabirtoklásához nyilván hozzájárult, hogy a mieink már az első félidő vége felé megszerezték a vezetést, ám fontos megjegyezni, hogy a magyar válogatott már a mérkőzés elején is alig próbálkozott rövid passzos labdakihozatallal. Dibusz Dénes legtöbbször hosszan előre ívelte a kirúgásokat, ha pedig a felívelés után mégis hátra került a labda a Botka Endre, Willi Orbán, Fiola Attila hármashoz, akkor a bosnyákok 4-2-3-1-es letámadását azonnal átrugdosták, elkerülve, hogy labdával túlságosan a saját kapunk felé szorítsanak minket.

A felívelések után kevés alkalommal sikerült veszélyes helyzetet kialakítani. A néhány ígéretes akciót a bal oldalt túltöltve sikerült kialakítani, amikor a játékosok a területi korlátokat viszonylag szabadon feloldva futballoztak, pillanatokra tehát a tavalyi évben látott relacionista játék is visszaköszönt. A vezető gól kifejezetten formás támadásból született Nagy Zsolt passza, majd Szoboszlai Dominik félterületbe való beindulása után. Ehhez hasonló momentumot azonban a mérkőzés egészében nem sokat láttunk.

Illyés Tibor / MTI

A bosnyák válogatott 4-2-3-1-es felállása labdabirtoklásban 3-2-5-é alakult, legtöbbször a jobbhátvéd Jusuf Gazibegovic fellépésével. Az ellenfél többnyire szimmetrikus, a pozíciókat egyenletesen elosztó játékot játszott, a magyar válogatott pedig nem próbálta magasan letámadni a hazaiakat:

a már sokszor látott, 5-2-3-as középső blokkal gyakorlatilag letükröztük az ellenfél próbálkozásait.

Szerkezetileg tehát egyensúlyi helyzet alakult ki a pályán, amit az egyénileg alacsonyabb minőségű bosnyák játékosok nem tudtak, vagy nem próbáltak létszámfölényekkel, elmozgásokkal, aszimmetrikus játékkal ellensúlyozni.

Szoboszlai Dominik tizenegyesét leszámítva a magyar válogatott mindössze 0.60 xG-nyi helyzetet alakított ki (ebből 0.5 akcióból, 0.1 pontrúgásból) a másik oldalt ugyanez 0.83 volt. A mérkőzés alakulását tekintve (a magyar válogatott több mint egy félidőt előnyben futballozott) ez nem feltétlenül rossz eredmény. Az azonban sokat elárul, hogy a bosnyákoknak 26 labdaérintésük volt a tizenhatosunkon belül, ugyanez a szám a másik oldalon 12 volt. Emlékeztetőül: ez összesen néggyel több, mint amit péntek este, a hollandok ellen sikerült összehozni.

fotmob.com

Státusz vagy fejlődés?

A magyar csapat, amely először nyert a mostani Nemzetek Ligájában, sikeresen a komfortzónáján kívülre kényszerítette az ellenfelet, és megteremtette az esélyt magának, hogy ugyanígy az elitben szerepeljen majd a következő kiírásban is. A győzelmet nem kell megmagyarázni, a cél szentesíti az eszközt.

Vagy mégsem?

Fontos látni, hogy a magyar válogatottra az elmúlt évek sikeres szereplése után hatalmas, sőt irreális elvárások nehezednek minden irányból – úgy a szurkolók és a média, mint a sportági és a politikai vezetés oldaláról. A hétfői forgatókönyvet idén egyszer már láthattuk: bár a skótok elleni nyári Eb- mérkőzésen mindenki magyar labdabirtoklási fölényt várt, Marco Rossi csapata végül a három évvel ezelőtti, végletekig leegyszerűsített célfutballal hozta el a három pontot. Ennek mikéntjét azonban Csoboth Kevin gólja miatt hajlamosak vagyunk elfelejteni: ha a játékvezető 10 perc helyett csak kilencet hosszabbít, nagy valószínűséggel egy ponttal, csoportutolsóként esünk ki, az egész mezőny egyik legszerényebb képességű válogatottja mögött.

Az utolsó perces győzelem és az azt követő katarzis után kevesen gondoltak bele, mi lett volna az össznépi reakció akár csak egy kicsit eltérő forgatókönyv esetén.

Hiba lenne a csapat játékát az eredmény tükrében utólag értékelni. Bár korábban már többször megtettük, ismét fel kell idéznünk a Rossi-korszak elmúlt éveinek fejlődési trendjét. A 2021-es Európa-bajnokságon nálunk jóval erősebb csapatok ellen rendkívül mélyen védekezve és kevés helyzetet kidolgozva elértünk két döntetlent – senki sem hívta fel a figyelmet a nyeretlenségre, hiszen reálisan nem is lehetett más az elvárás. A látszólagos eredményesség azonban hamar lejtmenetbe fordult: 2021 őszén az Albánia elleni két mérkőzésen a magyar válogatott képtelen volt labdával is hatékonyan futballozni, és a vb-selejtező csoport mindössze negyedik helyén végzett.

2022-ben a Nemezetek Ligájában gyakran tartalékos és félgőzzel játszó angol, német és olasz válogatottal került egy csoportba a magyar válogatott. A játékban való változást azonban nem lehetett eltagadni: a mieink labdával kreatívan, dinamikusan, a játékot gyakran átforgatva, a csapattárs lába helyett területbe passzolva futballoztak. Ennek eredménye volt 2022 júniusában az angolok elleni két fantasztikus győzelem vagy a németek elleni itthoni biztató játék. A márciusi két barátságos mérkőzés után a szakmai stáb deklaráltan a labdás játék fejlesztését tűzte ki célul, ami a maival szinte megegyező játékoskerettel kitűnően sikerült is.

2022 szeptemberében a csapat kissé visszább vett a bátor labdás játékból, ám 2023-at a bolgárok elleni sima győzelemmel kezdtük – még mindig egy dinamikus, rugalmas, és alapvetően szimmetrikus játékkal.

Illyés Tibor / MTI

2023 júniusában a magyar válogatott egyre látványosabban megpróbálkozott a labdához erősen pozicionált, a területi korlátokat feloldó relacionista játékkal – az egész éves veretlenség azonban jóval inkább a szerencsének volt köszönhető. A legnagyobb sikert, a szerbek elleni hazai 2-1-et ismét egy direktebb, vertikális játékkal értük el. Az év végén már Litvánia, Bulgária, de még Montenegró is okozott nehéz pillanatokat.

A relacionista játékot Rossi látszólag a Svájc elleni, balul sikerült Eb-mérkőzésén engedte el. Némi visszatérés csak a németek elleni szeptemberi kiütéses vereség után történt ehhez a játékhoz – a kiütéses vereséget főleg a kockázatos letámadás okozta, ám labdával sem tudott veszélyes lenni a magyar válogatott. Nehéz lenne ebbe nem belelátni a PR-kommunikáció nyomait – Rossi az Eb-n kapott kritikák után látványosan bátrabbra vette a játékot, ám az első pofon után visszakozott. A hátralépés azonban olyan „jól” sikerült, hogy

a csapat boszniai játéka már nem a „szerencsés” 2023-as, de nem is a „kitűnő” 2022-es, hanem leginkább a „fenntarthatatlan” 2021-es évre emlékeztet.

A leírt kritika az eredményesség szempontjából túlzónak tűnhet, hiszen a magyar válogatottnak maradt esélye jövőre is a legmagasabb divízióban szerepelni. Nem tudom azonban kikerülni a kérdést: mi a jelentősége az A-csoportban való szereplésnek a szurkolói identitás, valamint a közvélemény elvárásának részét képző státuszszimbólumon kívül? A magyar válogatott immár a második NL-szezonban mérkőzhet komoly ellenfelekkel (angol, német, holland, olasz) válogatott, ám ezek ellen leginkább csak labda elleni játékkal tud átmeneti eredményeket elérni.

Hiába tehát a divíziókban elfoglalt státuszunk, a magyar válogatott játéktudásban továbbra sem éri el Németország vagy éppen Hollandia szintjét. Két éve, hasonló erősségű ellenfelek ellen azonban még egészen máshol határoztuk meg a céljainkat. Elhangozhat érvként, hogy az akkorival nagyrészt azonos játékoskeret ma már nincs ugyanabban a formában, jelenleg azonban

törekvést sem látunk az egy-két évvel ezelőtt megkezdett út folytatására.

A magyar válogatott játékának jelenleg legalább annyira a külső elvárások és ebből fakadó (alacsonyabb) önértékelése szab határt, mint a játékoskeret kétségtelen limitjei.

Ezen a ponton már nagyon súlyos kérdéseket feszegetünk: valóban világvége lenne, ha a magyar válogatott jövőre „csak” a B-divízióban folytathatná, ahol labdával is többet kell kezdeményezni? Nem lehetne az ott tanultakat fokozatosan magunkévá tenni egy esetleges, későbbi visszajutás alkalmával is?

Az előbbi kérdés sokak számára szinte már blaszfémiának hangzik. Pedig a fejlődés érdekében nem ártana feltenni magunknak.

Kapcsolódó

„Öld meg, öld meg a szerbet!” – példás büntetés várhat a magyar és bosnyák szurkolókra

„Elfogadhatatlan, hogy 2024-ben ilyen kiabálásokat halljunk a lelátóról” – írta a bosnyák sajtó.

The post Bosnyák-magyar: Ha megőrizzük a státuszunkat, az még nem egyenlő a fejlődéssel first appeared on Rangadó.