Így még senki sem tudósított a háború borzalmairól

A téma és a műfajválasztás között feszülő ellentét mindjárt az első színes képkockákon mellbevágja a gyanútlan olvasót. A valószínűtlenül élénkpiros vért vagy az eltorzult arccal üvöltő rajzfilmkatonákat látva majdnem elfelejtjük, hogy valós történetről van szó. A karikatúraszerű jelenet ugyanis nagyon is valós, emlékeztetnek a feliratok: a hágai bíróságon járunk, a boszniai háború alatt létrehozott koncentrációs táborok túlélői vallanak a véres kihallgatásokról, gyilkosságokról és szexuális bűncselekményekről. Ezt a fokú emberi kegyetlenséget eleve nehéz felfogni, hát még, ha színes illusztrációk formájában találkozunk vele.

A Frontvonalbant olvasva azonban két–három oldalig van csak ideje a képregényvalóság tengelyen elmélkedni az embernek, utána olyan erővel szippantják magukba az egymás után megelevenedő történetek, hogy legközelebb a hátsó borítóba ütközve jut eszébe, milyen szokatlan műfajt is választott riportjaihoz Joe Sacco.

Farkas Norbert / 24.hu

A kérdést, hogy lehet-e képregényben minőségi tudósítást készíteni, a könyv előszavában ő maga is felteszi, bár csak azért, hogy rávághassa: „Úgy lehet csak igazán!” Sokatmondó, hogy az eredeti nyelven 2012-ben megjelent regény angol címe egyszerűen Journalism, azaz Újságírás. Sacco szerint a képregény nemcsak hogy megfelelő platform a haditudósításra, de egyenesen felszabadítja alkotóját az újságírás rögzült keretei alól. Az így születő művek éppen ezért egészen különleges dologra képesek: bensőséges, elmélyült élménnyé tudják tenni a riportolvasást.

A képregény kilépett a gyerekszobából, és nekiesett a történelemnek

Azt minimum Art Spiegelman óta tudjuk, hogy a képregény már nem (csak) gyerekműfaj, sőt, természetes közege lehet a nem fikciós, életrajzi témáknak is – legyen szó akár a modern történelem legtraumatikusabb eseményéről. 1986-os Maus című könyvében Spiegelman az auschwitzi haláltábort túlélő lengyel édesapjával felvett interjúkat veti papírra. A zsidókat egerekként, a náci németeket macskákként ábrázolja, miközben nemcsak magáról a holokausztról, hanem apjával való kapcsolatáról és saját elbeszélői szerepéről is megdöbbentő éleslátással mesél. A Maus a képregényírásnak és a holokausztirodalomnak is mérföldkövévé vált – az első és eddig egyetlen Pulitzer-díjas képregény. Spiegelmant azóta is a nem fikciós képregények nagy úttörőjeként tisztelik.

A riportok és haditudósítások terepe azonban Sacco előtt mondhatni képregénymentes volt: rajzos illusztrációk persze korábban is felbukkantak újságokban (a fotó megjelenése és elterjedése előtt ez igen népszerű megoldás volt), de az alapos oknyomozói háttérmunka, a hosszú terjedelem, valamint az a tény, hogy Sacco erre a műfajra építette fel a karrierjét, korábban mind példanélküli volt.

A máltai születésű író-rajzoló hasonló recepttel dolgozik, mint Spiegelman, csak épp vérbeli újságíróként a terepre merészkedik, és szemtanúkat szólaltat meg interjúiban, hogy aztán kimerítő részletességgel mutassa be a konfliktushelyzeteket és azok szereplőit, ironikus hangnemben reflektálva saját jelenlétére és az újságírás morális dilemmáira.

A képregény felnövéstörténetének fontos és vitatott pontja a magyarban egyáltalán nem érzékeltethető névleges megkülönböztetés. Angolul a műfaj eredeti megnevezése, a comics a korai képregények vicces stílusára utal, a nagyobb volumenű és irodalmi babérokra törő munkák megjelenésekor tehát sokan szükségesnek tartottak egy újabb terminust. Ez lett a graphic novel, azaz grafikus regény. Az új műfaji megjelöléssel aztán el is indult a vita, hogy szükséges-e ezzel a névleges különbségtétellel bizonygatni, hogy itt egy új, érettebb, intellektuálisabb képregénytípusról van szó. Ami Saccót illeti, ő köszöni szépen, jól megvan az eredeti megnevezéssel. „Utálom a graphic novel kifejezést” – írja a boszniai háborúról szóló könyve előszavában. Szerinte ugyanis pont a regény szó a megtévesztő, merthogy fikciós műfajra utal, így az ő tudósításainak besorolására nem alkalmas.

Nekem nincs bajom a comic megnevezéssel. Mostanában a nyakunkba varrták a graphic novel kifejezést, de, amit én csinálok, azt nem tekintem regénynek. A műfaj legfőbb előnye, hogy hozzáférhetővé tudod tenni vele a témát. Kinyitja az ember a könyvet, és hirtelen ott van a helyszínen. Talán van ebben egyfajta bűnös élvezet is: az emberek visszagondolnak a gyerekkori képregényolvasással töltött napjaikra, és azt gondolják, ez egy szórakoztató és kényelmes módja lehet annak, hogy valamit megtudjanak egy témáról. A képregény egy nagyon szubverzív, vonzó műfaj, de nagyon kemény, nehéz anyagokkal is találkozhatunk a lapjain

– mondja egy interjúban.

Az újságírás unalmas, a képregényből viszont nem lehet megélni

Saccónál a két műfaj (a képregény és az újságírás) szinte magától értetődően folyt össze. Gyermekkorától fogva nagy képregény-rajongó volt. Születése után családja hamar otthagyta Máltát, és Melbourne-be költöztek. Itt aztán csupa európaival találkoztak, akiket a háború közös élménye kovácsolt össze. A kis Sacco hamar megtanulta, hogy a konfliktus az élet természetes része. Mikor aztán nem sokkal később az Egyesült Államokba költöztek, elhatározta, hogy riporter lesz. Az oregoni egyetemen újságírást hallgatott, 1981-ben diplomát szerzett, és el is helyezkedett egy folyóiratnál. Csakhogy a kezdeti elhivatottság ellenére elkezdte leírhatatlanul unni a munkáját. Hamarosan úgy döntött, hogy inkább hobbijának, a képregényrajzolásnak szenteli az idejét. Abból viszont nem igazán lehetett megélni.

Előbb saját képregénymagazint alapított, aztán a Comics Journalnek dolgozott. A 90-es évek elején épp Berlinben élt, és karikaturistaként igyekezett megélni, amikor felkeltették az érdeklődését a Közel-Kelet eseményei. Saját szemével is látni akarta a történéseket, ráadásul úgy gondolta, az amerikai sajtóban nem kap elég figyelmet a téma, elhatározta hát, hogy ellátogat Jeruzsálembe, és megpróbál összehozni egy képregényt az ott tapasztaltakból. A hőn szeretett hobbiból, a pénzkeresés távoli reményéből és a korai tanulmányokból forrt össze a képregény-újságírás kósza ötlete:

Nem úgy kell elképzelni, hogy üldögéltem valahol, és kigondoltam, hogy akkor most egy új műfajban egyesítem a két szenvedélyemet: a képregényt és az újságírást. A 80-as években történetesen önéletrajzi képregényekkel foglalkoztam – ahogy akkoriban mindenki, sőt, mindenkinek az anyja is –, úgyhogy egyszerűen arra gondoltam, elmegyek a Közel-Keletre, és lerajzolom az élményeimet. Persze a tény, hogy a Közel-Keletben gondolkodtam, már ekkor rávilágított: érdekel, mi történik a világban – az agyam újságíróként működött

– meséli egy interjúban.

A jeruzsálemi utazás során aztán vonakodott bevallani újságíró kollégáinak, hogy mivel is foglalkozik pontosan. Félt, hogy kinevetik. Néha ki is nevették. De 1993-ban elindította a Palesztina című képregénysorozatot, ami ugyan nem aratott osztatlan sikert (minden rész rosszabbul fogyott az előzőnél, az utolsó, kilencedik számból már kevesebb mint kétezer példány kelt el Amerikában), később mégis műfajteremtőnek bizonyult, és számos irodalmi elismerést bezsebelt. Nem sokkal később már regénybe rendezve jelent meg, és tulajdonképpen beindította a 2000-es évek elején egyre népszerűbbé váló képregényriport műfaját.

Sacco második munkáját, a boszniai háborúról szóló Safe Area Gorazde (magyarul Gorazde biztonsági övezet) című képregényt már alapból könyvnek tervezte (elsősorban azért, hogy legalább a rajzolás idejére megkímélje magát a lehangoló eladási adatoktól). Hogy ezek az alkotások a 2000-es évek elején könyvként jelenhettek meg, az önmagában is bizonyítéka a képregény kitartó irodalmi emelkedésének.

Liz O. Baylen / Los Angeles Times / Getty Images Joe Sacco

Leírni könnyű, megrajzolni annál nehezebb

A Frontvonalban Sacco korábbi munkáival ellentétben nem egy hosszú, egybefüggő történet, hanem különböző lapokban publikált rövid(ebb) tudósításainak gyűjteménye. A délszláv háborús bűnösök hágai peréről, az Irakban szolgáló amerikai katonákról, a csecsen háború elkeseredett özvegyeiről, az indiai kasztrendszer legalsó szintjét képviselő, mélyszegénységben élő „érinthetetlenekről”, a Máltán partot érő afrikai menekültekről, a gázai csempészalagutakról.

Történetei úgy elevenednek meg a könyv lapjain, mintha húsbavágó dokumentumfilmeket néznénk: hol portrékat látunk a megszólalókról (mint a dokufilmek „beszélő fejes” beállításai), hol nagytotálokat a helyszínekről. Egy jó operatőrhöz hasonlóan Sacco is minden részletet észrevesz. De a legjobb dokumentumfilm sem képes arra, amire a képregény: az elveszett, megörökítetlen történetek ábrázolására.

Márpedig Sacco kifejezetten ezeket kutatja, önjelölt krónikása a marginalizált csoportoknak, interjúalanyai olyan emberek, akik a legritkább esetben kapnak lehetőséget, hogy elmeséljék a történetüket. A képregény lapjain aztán nemcsak a saját előadásukban kerülnek megörökítésre ezek a történetek, hanem alapos kikérdezés után alakot is öltenek.

A rajz persze vitathatatlanul szubjektív műfaj: nincs két alkotó, aki ugyanúgy ábrázolna egy jelenetet, bármily egyszerű is legyen. Nem véletlen, hogy kritikusai elsősorban az újságírásban oly szent objektivitást kérik számon a műfajon – így Saccón is. A szubjektivitás azonban szerinte egyáltalán nem zárja ki a pontos tényközlést, sőt.

Ha egy újságíró a szövegben egy ENSZ-konvojról ír, akkor elég, ha az »ENSZ-járművekből álló konvoj« kifejezést használja, és mehet tovább. Egy rajzolónak ugyanakkor le kell rajzolnia nevezett konvojt, ami számos kérdést vet fel. Először is, hogy néznek ki ezek a járművek? Milyen egyenruhát viselnek az ENSZ emberei? Hogy néz ki az út? És mi a helyzet a környező dombokkal?

– írja.

A rajzos formátum azt is lehetővé teszi, hogy az alkotó/elbeszélő magát is megjelenítse, sőt, folyamatosan érzékeltesse saját jelenlétét (ez dokumentumfilmeknél ugyan előfordul, a mainstream sajtóból viszont Sacco szerint fájóan hiányzó szokás). Saccót legalább annyira érdekli a riporteri munka, mint maga az esemény, amiről tudósít.

Nyakigláb figurája (szigorúan mindig a tükröződő szemüvege mögé rejtőző arckifejezéssel) hol a képkockák sarkaiból figyel jegyzetfüzettel a kezében, hol egyenesen az események (és a rajzok) középpontjába kerül. Merthogy az újságírói jelenlét, állítja, mindig érezhető: az emberek nemcsak máshogy viselkednek egy riporter társaságában, de, kapaszkodjunk meg, olykor akár interakcióba is lépnek vele. Sőt, az is előfordul, hogy az újságíró a történet mozgatórugója lesz: „Hajjaj! Úgy látszik, rendesen felkavartam az állóvizet! Nem tudtam, hogy ekkora súlya van a szavamnak!” – mondja Sacco megszeppent karaktere az Akik nem kellenek című fejezetben, miután szót emel egy eszét vesztett szomáliai bevándorló ügyében a máltai menekülttáborban, mire hirtelen felpezsdül a hivatal, és az összes kormányzati alkalmazott nekilát felgöngyölíteni a korábban figyelmen kívül hagyott ügyet. A személyes találkozások, interakciók Sacco szerint kivétel nélkül izgalmasabbak, mint az objektivitásra törekvő, külső nézőponthoz ragaszkodó beszámolók, amik kétségbeesetten igyekeznek elrejteni az újságírót a sorok között.

A fejezeteket kommentárral is kiegészíti: elmeséli, melyik lapban, milyen körülmények között jelenhettek meg az adott képregények, mikor értékelte a főszerkesztő a munkáját, és mikor jelentek meg icipici méretben, hiányosan a rajzai. És persze magáról a munkáról is mesél: hogyan fogadták a furcsa műfajt, és milyen kihívásokkal találkozott a riportok készítése során. Így derül ki például, hogy a már emlegetett hágai bíróságon a perek két kulcsfontosságú szereplője is visszatáncolt a leszervezett interjútól, mikor megtudták, hogy az képregényes formában, az akkoriban épp Art Spiegelman által vezetett Details magazinban jelenne meg. Vagy az, hogy Sacco a Times magazinban megjelent Hebron: Betekintés című képregényt – ami a város központjában élő zsidó telepesek és a palesztin lakosság közötti konfliktusokról szól – épp amiatt tartja az egyik leggyengébb munkájának, hogy ebben az újságíró-iskolában tanult objektivitást igyekezett használni a személyes hangvétel helyett.

Farkas Norbert / 24.hu

Ha az ironikus önreflexió nem is része ennek a fejezetnek, a Saccóra jellemző jegyek itt is előkerülnek, ezek pedig egyben egy jó újságíró ismérvei is: kiváló megfigyelő, empatikus kérdező, ráadásul nem elégszik meg a konfliktushelyzetek hatásvadász tőmondataival, hanem a hétköznapok apró részleteibe is betekintést nyújt.

Sacco képei annak ellenére, hogy rajzoltak (vagy talán éppen azért), beleégnek az ember retinájába. Rábírnak, hogy megálljunk egy pillanatra, és minőségi időt töltsünk egy riport végigolvasásával a szokásos telefonon pörgetett, felületes befogadás helyett. Nagy szó ez az interneten terjedő tengernyi kép és videó korában, amikor már a közvetlenül a frontvonalakon készült tartalmak is felfoghatatlan mennyiségben jelennek meg.

Talán épp az teszi különlegessé a képregény-újságírás műfaját, hogy személyessé tudja tenni a riportok befogadását. A lassú újságírás (slow journalism), ahogy Sacco nevezi, ritkán reagál azonnal a kurrens történésekre, hiszen egy-egy képregény készítése akár hónapokig vagy évekig is eltarthat. Cserébe fogyasztani is lassabb, elmélyültebb folyamat, pláne, ha keményborítós könyv formájában vesszük a kezünkbe. Mindenképp megéri, még ha elsőre kényelmetlennek tűnik is a súlyos kötet – vagy szokatlannak a műfajválasztás.

The post Így még senki sem tudósított a háború borzalmairól first appeared on 24.hu.