Ilyennek képzelték a földönkívüli életet a 18. században

Miután Kopernikusz rámutatott (igaz, nem elsőként a történelem során), hogy talán mégsem az ember áll a világegyetem középpontjában, és valójában a Föld kering a Nap körül, elméletének publikálásával pedig megindította a középkor végét is jelző tudományos forradalmat, valamint megágyazott a felvilágosodásnak, az európai értelmiséget lassan egy másik, még eretnekebb – és ha lehet: még izgalmasabb! – kérdés kezdte foglalkoztatni: 

Jérôme Lalande francia csillagász számára ez nem volt kérdéses. Elvégre – magyarázta egy kissé különös hasonlat segítségével –, ha egy birkanyájat látnánk, aligha feltételeznénk, hogy némelyik állatnak kövek vannak a testében, az emberéhez hasonló belső szervek helyett – így aztán, mivel a bolygók látszólag meglehetősen hasonlítanak a Földhöz, lakottnak kell lenniük. Aztán ahogy egyre nagyobb teljesítményre képes teleszkópok egyre több csillagot fedeztek fel, felmerült egy újabb kérdés: lehet, hogy vannak más bolygórendszerek is? És ha igen, vajon ezeken is lehet élet?

A témában komoly fordulópontot jelentett, amikor egy fiatal francia költő, Bernard Le Bovier de Fontenelle 1686-ban megjelentette az A világok sokféleségéről szóló beszélgetések című művét, amelyben egy ékesszóló filozófus és egy gyönyörű  –  bár kissé naiv – márkinő folytatnak hosszú beszélgetéseket az éjszakai égbolt csillagai alatt. Bár Kopernikusz már csaknem 150 évvel korábban kidolgozta a heliocentrikus modellt – vagyis ebben különösebb újdonság ekkoriban már nem volt –, Fontenelle mégis kötelességének érezte, hogy a Nap-központú világkép elfogadásának előnyeit sulykolja. Isaac Newton ekkoriban még nem vezette be a gravitáció fogalmát, Fontenelle pedig saját nemzeti hősét, René Descartes-ot dicsőítette, aki filozófusnak igen jelentős volt, természettudományos munkássága azonban már véleményes: ő úgy magyarázta, hogy a folytonosan egymásnak ütköző részecskék óriási örvényeket alkotnak a kozmikus anyagban, és mindegyik egy központi nap körül kavarog: a mi naprendszerünk csak egy volt a kozmoszban fortyogó sokaság közül. 

Kopernikusz, a heliocentrikus világkép megalkotója (forrás: Wikipedia)

Descartes semmit nem ír a földönkívüli élet lehetőségéről, de Fontenelle biztos volt abban, hogy a távoli napok körül keringő láthatatlan bolygóknak is lakottnak kell lenniük. Művét – amely akkoriban valóságos bestsellernek számított – három különböző szerző fordította le angolra, köztük Aphra Behn drámaíró, aki az előszóban kifejtette, mennyire aggasztja, hogy Istenről egy szó sem esik a beszélgetés során: Fontanelle ugyanis a kozmosz egy hatalmas színházként írta le, amelyet a színfalak mögül egy láthatatlan bábjátékos irányít. 

Descartes-hoz hasonlóan Newtont sem foglalkoztatta a földönkívüli élet, ennek ellenére hallgatását követői megerősítésként értelmezték, és a lakott bolygók létezése hamarosan a newtoniánizmus egyik alaptétele lett. Newton egyik vezető propagandistája, a skót matematikus John Keill Fontenelle színházi metaforáját vette kölcsön, hogy oxfordi diákjainak megtanítsa, „hogy az összes világ vagy világrendszer olyan, mint megannyi színház”.

Franciaországtól eltérően a britek kozmikus modelljeiben Isten központi szerepet játszott. Keill ragaszkodott ahhoz, hogy „az egész világegyetemet egy végtelenül Nagy és mindenütt jelenlévő Isten dicsőséges palotájának kell tekintenünk”. Az olyan bibliai szövegeket, mint például „Atyám házában sok lakóház van, elmegyek, hogy helyet készítsek nektek”, pedig

A földönkívüli élet létezése hamarosan vitatható hipotézisből a felvilágosodás kultúrájának egyik alaptételévé vált. A csillagászok többször is olyan áhítattal idézték az „Egy hitetlen csillagász őrült sort”, mintha a szentírásból származna, holott ez az Éjszakai gondolatok (1745) című hosszú vers egyik részlete, amelyben Edward Young egy szabadgondolkodót invitál egy képzeletbeli égi körútra azzal a céllal, hogy megtérítse őt: a műből egy végtelen nagyságú világegyetem képe rajzolódik ki, amelyet benépesítenek az Úr hívei. Hasonlóképpen Alexander Pope Értekezés az emberről (1733) című művében megerősítette azt a tantételt, hogy Isten több lakott világot teremtett.

UFO-észlelés a 17. században (forrás: Wikipedia)

John Adams, az Egyesült Államok későbbi elnöke kifejtette, hogy ha bolygónk sebessége kissé eltérő volna, lakóikat „szörnyű kínok gyötörnék, a bolygókat pedig a szélsőséges hőingadozások miatt kopár és lakhatatlan pusztaságokká tennék” vagyis – vonta le a következtetést – egy intelligens és jóindulatú elme választotta a jelenlegi sebességet. Az enciklopédista Robert Chambers pedig egyenesen azt állította, hogy mivel a Hold hasonló a Földhöz, folyók is futnak rajta, amelyeknek – állítólag – egyetlen haszna a földi élet fenntartása.

A 18. század egyik legnagyobb gondolkodója, Richard Bentley a Föld újonnan felfedezett jelentéktelenségét próbálta összeegyeztetni az ember felsőbbrendűségével: „Mivel a Földet elsősorban az emberi létezés szolgálatára tervezték, alighanem a többi bolygót is hasonló céllal teremtették, az ott élő értelmes lények számára”. Más teológusok azt hangsúlyozták, hogy az embereknek alázatosnak kell lenniük: Henry Baker A világegyetem (1727) című költeményét kifejezetten azért írta, hogy „visszaszorítsa az ember büszkeségét”, hangsúlyozva, hogy „ez a földgömb maga olyan jelentéktelen, olyan semmiségnek tűnik a nagy világegyetemhez képest, hogy magunkat az egész teremtés urának képzelni olyan nevetséges, mintha egy hangyaboly szánalmas lakója azzal kérkedne, hogy az egész Földet csak neki teremtették”.

Mások egy arisztotelészi létezési láncot képzeltek el, amely Isten felé nyúlik: Soame Jenyns, az állatvédelem egyik korai úttörője szerint ez a láncolat a kövektől a növényeken és az állatokon halad egyre feljebb, hogy elérje először a földi csúcsot – „egy Bacont vagy Newtont” – és végül „más bolygók lakóit, az angyalokat és arkangyalokat”. Vagy ahogy Benjamin Franklin kifejtette: „a végtelen erő az embernél sokkal magasabb rendű lényeket vagy isteneket teremtett, akik jobban fel tudják fogni tökéletességeit, mint mi”.

Bernard Le Bovier de Fontenelle portréja (forrás: Wikipedia)

A század végén még a legerősebb távcsövek sem tudtak megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltatni az idegen bolygókon és távoli galaxisokban esetlegesen létrejött életre. A viták folytatódtak, de a résztvevők ezúttal a tudományt használták fel a keresztény teológia megkérdőjelezésére. Thomas Paine amerikai politikus úgy fogalmazott, hogy ha „több világ létezik, akkor miért kellene Krisztusnak felhagynia a többi világ gondozásával, és eljönnie meghalni a mi világunkba, mert azt mondják, hogy egy férfi és egy nő elfogyasztott egy almát”? Az író Horace Walpole, az Otrantói kastély című klasszikus rémregény szerzője pedig azt írta, hogy „Fontenelle dialógusai tettek hitetlenné. A kereszténység és a világok sokasága véleményem szerint összeegyeztethetetlenek.”

Ennek a problémának az egyik megoldás az volt, hogy bár Isten sok világot teremtett, csak a miénk volt átkozott az eredendő bűn miatt. Goethe egyik nagy példaképe, Friedrich Klopstock a Messiásban egy romlott Földről ír, amelyet számtalan, bűntelen teremtmények által lakott világ vesz körül. A skót teológus, James Beattie pedig úgy gondolta, hogy földönkívüliek tanulhatnak a mi hibáinkból: „bukásunk és felemelkedésünk hasznos lehet számukra példaként; a megváltásunkban megnyilvánuló isteni kegyelem magasabb fokú elragadtatásba emelheti imádatukat és hálájukat”.

1801-ben Edward Nares, vidéki lelkész és egykori oxfordi diák meg arra jutott: „azok, akik a legjózanabban gondolkodtak és a leghűvösebben érveltek, kevés pontban értettek tökéletesen egyet. Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy bármely vitás kérdést el tudnék dönteni”. Ezzel pedig tényleg nagyon nehéz vitatkozni.