Apa magyaráz, anya végre pihen egy kicsit: boldogság árvíz idején

2 órája ezelőtt 7

Egy hét feszült készülés és várakozás után végül szombat hajnalban tetőzött a Duna Budapesten, azaz hivatalosan is túl vagyunk a nehezén. A kár nyilván hatalmas – ez persze borítékolható volt –, és akadtak borzongató pillanatok kórházból kiköltöztetett és helikopterrel mentett betegekkel és véletlenszerűen felbukkanó buzgárokkal, de tragédia szerencsére nem történt. (Illetve de: a Római partnál vízbe fulladt egy kutya és majdnem a gazdája is.) Azaz most már talán óvatosan megpendíthetjük, és meg is mutathatjuk képben, amit egyébként a többség titokban gondol: hiába táplálta a közösségi média a doomscrollingot, hiába ijesztget már vagy két hete az hömpölygő víztömeggel minden híradó,

van azért költészet és szépség az áradó Dunában.

Fotó: Neményi Márton

Bár a főpolgármester azt írta, hogy „természetes emberi kíváncsiság, hogy az áradó folyót ilyenkor sokan meg szeretnék nézni”, az Országos Vízügyi Főigazgatóság szóvivője a közrádióban „katasztrófaturistáknak” nevezte a vízben gyönyörködőket, és a hírek is „bámészkodókat” emlegettek, ebben pedig van azért némi ítélkezés. Egy hétig minden nap lejártam a hozzánk feljött folyóhoz, és bár kínálkozó ilyenkor a szelfizgető-fotózgató tömeggel gúnyolódni, a helyzet az, hogy a fővárosban kicsit mintha megállt, de legalábbis lelassult volna az élet, tízezrek gyönyörködtek a látványban, a többségük úgy, mintha először csodálkozna rá arra, hogy

jé, van egy folyónk.

Nem az ő hibájuk: az elmúlt évszázadokban (főleg, mióta megjelentek a Budapestet szó szerint felzabáló autók) a városvezetés mindent megtett, hogy elvegye tőlünk a folyópartot, ez a mostani meg mintha nem tudná, hogyan adja vissza. A hétvégente lezárt rakpart és az utolsó természetes partszakaszok, mint a Római és a budatétényi, mind csodás, de a belvárosi betonrengetet nézve sovány vigasz; most pedig, ha már mi nem jutunk le a vízhez, a víz feljött hozzánk.

Fotó: Neményi Márton

Így aztán nem csoda, hogy ez alatt az egy hét alatt csodás dolgokat láttam. Például:

Az Árpád hídnál belépőkártyával a nyakukban rohannak az irodisták ebédszünetben vizet nézni.
A Rómaitól a Megyeri hídig minden második sarkon áll egy-két rendőr, semmit nem csinálnak, csak a bicajosok után kiabálnak, hogy „kerékpárral behajtani tilos, MONDOM KERÉKPÁRRAL BEHA, jó, mindegy, menjél akkor, bazmeg”.
Nagyon sokan randiznak, idős párok is, a faszik élvezik, mutogatják, hogy mi hogy van, a hömpölygő Duna egy csomó férfias gondolatot szül, a nők meg élvezik, hogy a faszik élvezik, a negyedik hullámos radikális feministák remélem, már el is kezdték kutatni az árvizi mansplaining jelenségét.
Ugyanez, csak gyerekekkel. „Apa, miért ekkora a víz?” Apa megdörzsöli a kezét és percekig magyaráz hatalmas lendülettel. Anya nyomkodni kezdi a telefonját.
Rendszeresen felbukkant az árvízi nosztalgia is, idős emberek lamentáltak azon, hogy a régi idők áradásai „azért sokkal durvábbak voltak”, „ezek itt nem tudják, milyen jó dolguk van”. Nekik üzenjük, hogy ahogy a klímahelyzet most áll, hamarosan megtudjuk.
Mindenkiből előtört az alanyi fotós, volt, aki a láthatóan frissen vásárolt felszerelését és a szintén frissen megszerzett tudását bevetve komponált minimalista stílusban, mintha nem lenne holnap. (A kép egészét betöltő víztömeg, amelyet csak egy, a harmadolóvonalba helyezett, épp csak hogy kilógó közlekedési tábla tör meg = fotóművészet!)

A lényeg: senki sem meri nyíltan kimutatni, de mindenki nagyon boldog, hogy egy kicsit végre lett egy igazi folyónk, mármint úgy igazi, hogy hozzá is lehet érni. Sokkal jobb hely lenne ez a város, ha az ilyesmihez nem kellene árvíz.