„Náluk a fekete az fehér, a fehér meg fekete, az áldozatok az üldözők és az üldözők az áldozatok”

2021 nyarán közel-keleti és afrikai menekültek ezrei árasztották el a lengyel-fehérorosz zöldhatárt. Új típusú hadviselésként a fehérorosz kormány szállította a menekülteket közvetlenül a határhoz, akik reménykedtek abban, hogy ez majd egy gyorsabb út lehet számukra az Európai Unióba. A lengyel kormány gyorsan bekeményített, drasztikus eszközök segítségével fogta vissza a menekülteket, azt az árat is vállalva, hogy ebbe többen is belehaltak. A tűzvonalból kitiltották a médiát, hogy ne tudjanak közvetíteni a történésekről.

A lengyelek leghíresebb rendezője, a 75 éves Agnieszka Holland filmet készített a válságról. A krízist a menekültek, a határőrök, a hétköznapi emberek és az aktivisták szemszögéből is bemutató, tablószerű Zöldhatár világpremierje a tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra esett. Még be sem mutatták a filmet, amikor az egyik vezető lengyel konzervatív politikusok nyilvánosan támadni kezdte a rendezőt. Tavaly szeptemberben, bő egy hónappal a lengyelországi, nagy fordulatot és baloldali győzelmet hozó választások előtt ültem le beszélgetni Agnieszka Holland rendezővel Velencében, nem sokkal a filmje világpremierje után.

Egyre kevesebb film foglalkozik a társadalmat aktuálisan foglalkoztató kérdésekkel, Ön mégis ezt tette.

Úgy látom, a jövő filmesei számára egyre nagyobb kihívás lesz filmet készíteni az épp aktuális problémákról, főképp, ha realista és epikus történetmesélésben gondolkodnak. Annyira gyorsan változnak körülöttünk a dolgok és minden annyira zavarossá vált, hogy nagyon nehéz hitelesen megragadni a pillanatot. Egy nagyjátékfilm elkészítése ráadásul időigényes folyamat, szerencsés esetben is legalább két-három évig tart. Ma pedig a társadalom a fontosabb témákon is simán túllép ennyi idő alatt. Kevés pozitív példát látok a világban arra, hogy az épp aktuális problémákat sikerrel járják körbe, talán a román filmesek jelentik a látványos kivételt. Ők nem félnek attól, hogy filmeket forgassanak a társadalmat épp lázban tartó témákról.

Mikor döntötte el, hogy filmet készít a lengyel-belorusz határon zajló válságról?

Már akkor, amikor a krízis még épp csak elkezdődött 2021-ben. De az európai migrációs krízist már 2014 óta figyelemmel kísérem, elsősorban azért, mert muníciót szolgáltatott kontinens-szerte a szélsőjobboldal előre töréséhez. És közben az is nyilvánvaló volt, hogy sok demokratikus kormány mennyire impotensen állt hozzá ehhez a kérdéshez. 2021-ben lett világos, hogy a sok más európai országban korábban megjelent krízis Lengyelországot is elérte. Úgy éreztem, hogy ez egy olyan pillanat, ami érdemes arra, hogy filmre vigyem.

Fotó: by Andreas Rentz/Getty Images

Úgy tudom, a lengyel állami filmtámogatásban nem sok jóra számíthatott. Hogyan állt össze a Zöldhatár költségvetése?

Tudtam, hogy odahaza a Zöldhatár témája túlságosan érzékeny terület, ezért meg sem próbáltam lengyel állami pénzből finanszírozást szerezni hozzá. Végül a lengyel Canal+ látott fantáziát a filmben, és vállalták a témával járó kockázatot. Televíziós oldalról a koproducerei voltak a filmnek. És mellénk állt az egyik legnagyobb lengyelországi filmforgalmazó is, vállalva, hogy eljuttatja a Zöldhatárt a lengyel mozikba. Ebből is látszik, hogy az ország nem lett teljesen totalitariánus berendezkedésű.

Még a film velencei világpremierje előtt vezető lengyel politikusok erős kritikát fogalmaztak meg a Zöldhatárról. Erről mit gondol?

Nem gondolom, hogy a Jarosław Kaczyński és a többiek által mondottak valódi kritikának nevezhetők. Úgy ítélték el a filmemet, hogy még csak nem is látták azt. Kritikát a kritikusok mondanak vagy írnak, nem a kormánytagok. Ők csak besároznak, és azon dolgoznak, hogy hiteltelenítsenek az emberek szemében. Családtagjaim haltak meg a holokauszt során, erre azt kell hallgatnom, hogy a filmem szerintük egyenértékű a náci propagandával. Ez nem kritika, hanem inzultus. B*szódjanak meg! A világ, amit a propagandájukkal létrehoznak egyre zavarosabb. Náluk a fekete az fehér, a fehér meg fekete, az üldözők az áldozatok és az áldozatok az üldözők.

Miért nem dokumentumfilmként dolgozta fel a határon kialakuló krízist?

A krízis elején a lengyel-belorusz határon történtek nagyon jól dokumentáltak voltak. Rengeteget foglalkozott a témával a média, kisebb filmes csapatok, tévések dokumentálták az eseményeket, egészen kiváló anyagok születtek róla. Emiatt nem láttam annak szükségét, hogy én is dokumentumfilm formájában mutassam meg az eseményeket. Egy idő után aztán a dokumentálás lehetetlenné vált, ugyanis a lengyel kormány gyakorlatilag elszigetelte a zöldhatárt, még a környékéről is kitiltották a média képviselőit. De nemcsak őket, hanem a humanitárius szervezetek embereit is, akik segíthettek volna a menekülteken. A terület elzárása a nyilvánosságtól annyira szigorú volt, hogy még a lengyel ellenzék parlamenti képviselőit sem engedték oda. Engem pedig filmesként az érdekelt, azt akartam megmutatni, hogy mi folyt az elzárt területen, mit tettek az odaérkező menekültekkel, és dokumentumfilmesként lehetetlen lett volna bejutni oda.

A filmje meglehetősen sötét képet fest az emberiségről. Azért lát még valami reményt?

Miben reménykedem? Kizárólag a fiatalságban. Az összes reményem abban van, hogy jön majd egy új nemzedék, akik már másképp akarják csinálni a dolgokat és fontos lesz számukra az emberség. Ha hiszed, ha nem, én még mindig hiszek az emberiségben. A sok borzalom mellett annyi jót is teszünk. Ezt az aktivistákon keresztül ezt meg is mutatom a filmben. Ők a film készítése során is sokat segítettek, és ezért borzasztó hálás vagyok nekik.

Sok kemény pillanatot mutatsz meg a filmben. Érzelmileg megterhelő volt leforgatni ezeket?

Amikor forgatsz, akkor forgatsz. Nem szoktam meghatódni a filmjeim készítése során, még akkor sem, ha maga a téma megható. Nem szokásom könnyeket hullatva állni a kamerák mögött, de nincs azzal semmi baj, ha valaki ezt teszi. A stábfotósunk például maga is aktivista, ő valóban fotózta a menekülteket a határon és díjakat kapott érte. Egy-egy nehéz jelenet felvételénél láttam, hogy elereszt néhány könnycseppet. Igyekeztünk a lehető legrealistább módon bemutatni az ott történteket, és ez retraumatizálhatta őt.

Egészen elképesztő embereket ismertem meg az aktivisták között. Volt ott egy férfi, aki háromgyerekes családapaként járt ki az erdőbe segíteni. Ő annyira elhivatott volt, hogy csak a barátai tudták elküldeni őt két hét vakációra, hogy pihenje ki magát. Egy hét után hazatért, és ment vissza az erdőbe segíteni.

Az eredeti helyszíneken sikerült felvenni a filmet?

Ez az egyik legnagyobb összefüggő erdőterület Európában. Gyönyörű hely, épp ezért rossz látni, mennyi szörnyűség történik ott. A történések valódi helyszínén azonban képtelenség volt forgatni, nem kaptunk rá engedélyt. Az előkészítés során pár napra megfordultunk arrafelé, amikor anyagot gyűjtöttünk a filmhez, és elképesztő hatósági szigorral találkoztunk. Egyetlen nap alatt hét-nyolc alkalommal állítottak meg igazoltatni bennünket. Szerencsére készültünk erre, volt egy alibi sztorink a rendőröknek és határőröknek. A lányom szintén rendező, ő rendezte az egyik legnépszerűbb tévésorozatot Lengyelországban az HBO-nak. Az a címe, hogy A falka, és határőrökről szól, ők a hősei, így az összes határőr imádja. Amikor látták, hogy fotózunk valamit, megállítottak és le akartak tartóztatni, az operatőrünk elmondta, hogy A falka negyedik évadjához keresünk helyszíneket. A sorozatot addigra már elkaszálták, de annyira örültek a hírnek, hogy mégsem vittek be bennünket és hagytak dolgozni.

A filmben van egy jelenet, amikor valaki elmondja, hogy a kialakult helyzetben az Európai Uniónak kellene segítenie, erre egy másik szereplő látványosan kiröhögi.

Az Európai Unió is egyértelműen hibás abban, hogy a helyzet idáig fajulhatott. Nem elég határozottan lépnek fel, és rendre későn reagálnak. Amit a lengyelek a határaikon csináltak, valójában az Európai Unió hallgatólagos beleegyezésével történt, szóval ezért röhejes, hogy a filmben valaki pont tőlük várja a segítséget. Az Unió szeret mást mutatni, mint amit valójában tesz, sokszor elég képmutató a hozzáállásuk. 

Fotó: Franziska Krug/Getty Images for EFA

Lát rá esélyt, hogy a politikában jóra forduljanak a dolgok?

Igen, mert képesek vagyunk az együttérzésre. Amikor Orbán jó barátja, Kaczyński megnyerte a választásokat 2015-ben, rögtön elítélte az előző liberális kormány vállalását, miszerint a kvóták alapján Lengyelország befogad hétezer szíriai menekültet. Hiszterizálták a közvéleményt, azt állították, hogy biztosan a legrosszabbakat küldik majd hozzánk, csupa bűnözőt, parazitát engedünk be az országba. Ijesztgették a népet a náci dumával. A propagandájuk olyan hatásos volt, hogy míg az előző lengyel kormány idején a lakosság hetven százaléka támogatta a beengedésüket, ez kéthónapnyi kampányolás után lecsökkent harminc százalékra.

Ráadásul az autoriter hatalmak hajlamosak bármikor átírni a választási játékszabályokat, ha az nekik kedvez, így pedig sokkal nehezebb ellenük nyerni. Orbán az alkotmányos többségével csinálta meg ezt, és ugyan Kaczyńskiéknek ez nem volt meg, ők is igyekeztek mindent megtenni azért, hogy nekik lejtsen a pálya.

A Zöldhatár június 27-től látható a magyar mozik műsorán.